Egy késő délután Balázs a Mesefa tövében kuporgott. A lombok között a nap arany fénycsíkokat szőtt, mintha titkos jeleket küldene. Balázs kezében egy kicsi, narancsszín plüssróka volt, amit az óvodából hozott haza.
– Mindenki azt mondja, hogy a rókák ravaszak – mormolta maga elé. – De mi van, ha a rókák is lehetnek másmilyenek?
A Mesefa ekkor megzörrent, mintha egyetértően bólogatna. Egy lángszínű levél lassan lehullott, Balázs ölébe pottyant, és ahogy széthajtotta, új történet indult.
Valahol, egy nagy erdő mélyén élt egy fiatal róka, akit mindenki csak Ravasznak hívott. Gyors volt, ügyes, mindig kitalált valami furfangos trükköt: hogyan szerezzen több bogyót, hogyan járjon túl a borz eszén, hogyan csapja be a varjakat a dióval.
Az állatok sokszor csodálták, máskor meg óvatosan figyelték.
– Ravasz mindig mindent kitalál – mondták. – De vele sosem tudhatod, mire készül.
Ravasz pedig belül egyre gyakrabban érezte: nem akar csak ravasz lenni. Ő szeretett volna barátokat is, akik nem félnek tőle, hanem szeretik. De mindenki csak a furfangját látta.
Egy este nagy vihar kerekedett. A szél süvített, az ágak recsegtek, és a patak, ami békésen csordogált a réten, megáradt és hömpölyögni kezdett. A sötétben a nyuszik riadtan bújtak össze, a rigók reszkettek az ágak között, és egy kis őzgida a túlparton rekedt, sírdogálva hívta az anyját.
– Át kell jutnom a gidához! – kiáltott az őzsuta kétségbeesetten. – De a víz elsodor!
Az állatok tanácstalanul néztek egymásra. Senki sem mert a zúgó patakba lépni.
Ekkor Ravasz előrelépett. – Én segítek!
– Te? – nézték gyanakodva a többiek. – Biztos csak valami trükköt akarsz.
De Ravasz most nem mosolygott huncutul. Komolyan bólintott, és körbenézett. A vihar letört egy vastag ágat a partra. Ravasz a fogaival megragadta, és odahúzta a patak szélére.
– Ebből lesz a híd! – mondta. – De egyedül nem bírom átemelni. Segítsetek!
A borz odagurult, a szarvas a szarvával tolta, a nyuszik is lökdösték. Együtt végül át tudták emelni az ágat a patak fölött. A híd kissé ingatag volt, de elég erős, hogy az őzsuta átmenjen rajta a gidájához.
Amikor a két őz boldogan összeölelkezett, az állatok Ravaszra néztek. A szemében most nem csillogott csíny, csak meleg fény.
– Köszönjük, Ravasz – mondták. – Nem csak ügyes vagy, hanem… jó szíved is van.
Ravasz pedig először érezte, hogy pont ezt akarta megmutatni: hogy a szíve éppoly erős, mint az esze.
Balázs a levél végére ért, és megszorította a plüssrókát.
– Látod? – súgta neki. – Te is lehetsz ravasz… de barát is, akinek nagy szíve van.
A Mesefa lombjai halkan susogtak, mintha helyeselnének. A nap utolsó fényei aranyszínűvé festették az egész kertet, és Balázs tudta: megint gazdagabb lett egy titokkal, amit csak a Mesefa mesélhet el.
Itt a vége, fuss el véle.
De ha a Mesefa újra megszólal, új történet érkezik.
