Egy őszi délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A levelek aranyszínben hullottak köré, a szél pedig olyan hangot hozott, mintha régi titkokat súgna. Balázs egy üres füzetet szorongatott a kezében. Már napok óta szerette volna megtölteni történetekkel, de sehogy sem jutott eszébe, mit írhatna bele.
– Jó lenne, ha lenne egy mesém – sóhajtotta. – De honnan vegyek történetet?
A Mesefa lombjai halkan megzörrentek. Egy vörösesbarna levél vált le róla, mintha maga a fa választotta volna ki. A levél szélén apró betűk csillogtak, mint megannyi titkos jel. Balázs széthajtotta – és a szavak lassan mesévé fonódtak.
Valaha, egy nagy erdő mélyén élt egy fiatal róka. Nem volt olyan, mint a többi. Míg más rókák raktáraikat tömték élelemmel, bundájukat fésülgették vagy ügyes trükkökkel szereztek előnyöket, ez a róka meséket gyűjtött.
Minden állattól kért egyet.
– Mondd el a te történetedet! – kérlelte őket. – Olyan jó hallgatni.
A sün elmesélte neki, hogyan vészelte át a leghidegebb őszt, amikor a lehullott levelek betakarták, és így talált melegre.
A bagoly komolyan és lassan szólt, és arról beszélt, hogyan tanulta meg a holdtól, hogy néha a csönd bölcsebb minden szónál.
A nyúl vidáman pattogott közben, és arról a tavaszi versenyről beszélt, ahol majdnem feladta, de a barátai kiabálása vitte tovább a célba.
A szarvas pedig mély, zengő hangon mesélt arról az éjszakáról, amikor az agancsán csillagfény ragyogott, és úgy érezte, mintha az égbolt barátja lenne.
A róka mindent megőrzött. Nem a zsebében, nem egy kincsestárban – hanem a szívében. És esténként, amikor a hold felemelkedett, kiült egy domb tetejére, és sorra elmesélte neki a hallott történeteket.
A hold figyelmesen hallgatta. És minden egyes mesével mintha fényesebben ragyogott volna.
Így telt el sok-sok este. A róka egyre gazdagabb lett – nem ételben, nem aranyban, hanem történetekben. És boldog volt, mert tudta: mindenkinek van egy meséje, amit csak ő mondhat el.
Ám egy este, amikor a róka befejezte aznapi meséjét, a hold halkan megszólalt:
– Róka, sok szép történetet hoztál nekem. De mondd, hol vagy te ezekben a mesékben?
A róka elhallgatott. Még sosem gondolt arra, hogy ő maga is része lehet a történeteknek. Hiszen mindig mások meséit gyűjtötte, mások titkait őrizte.
Hazafelé bandukolva a fák közé ült, és azon töprengett. A tücskök ciripelése, a szellő susogása, a patak csobogása mind-mind olyan volt, mintha az erdő suttogná: „Te magad is mese vagy.”
És akkor megértette. Az ő meséje nem valami különálló titok volt, hanem maga az út, amit bejárt. Az, hogy meghallgatta a többieket, megőrizte a történeteiket, és továbbadta a holdnak. Az, hogy összekötötte az állatokat a meséik által.
Másnap, amikor újra eljött az este, és az állatok köré gyűltek, a róka így szólt:
– Ma este én mesélek. Az én történetem arról szól, hogy hogyan lettem az erdő mesemondója.
És elmesélte, hogyan gyűjtötte össze a sün, a bagoly, a nyúl és a szarvas meséjét, és hogyan értette meg, hogy minden történet ajándék.
Az állatok figyelmesen hallgatták. A hold ragyogott. És attól a naptól kezdve a rókát nemcsak furfangosnak és ügyesnek tartották, hanem úgy ismerték: az erdő mesemondója.
Balázs a levél végére ért, és elmosolyodott. Az üres füzet az ölében most már nem tűnt üresnek.
– Mesék bárhonnan jöhetnek – suttogta. – Csak meg kell hallgatni őket.
A Mesefa lombjai halkan susogtak, mintha ezer apró történet rejtőzne bennük, várva, hogy valaki elmesélje őket.
Itt a vége, fuss el véle.
