Egy vasárnap délután Balázs a Mesefa alatt heverészett. A felhők lassan úsztak az égen, egyik olyan volt, mint egy bárány, a másik, mint egy hajó, a harmadik pedig pont olyan, mintha egy sárkány szárnyait bontaná ki.
– Vajon tényleg élnek sárkányok? – töprengett Balázs félhangosan.
A Mesefa lombjai halkan zizegtek, mintha felelni akarnának, aztán egy puha, szürkésfehér levél hullott le, amelynek széle olyan fodros volt, mint a felhők pereme. Balázs óvatosan szétnyitotta – és a levélből egy különös történet kúszott elő.
Messze, a hegyek mögött, egy völgy mélyén élt egy fiatal sárkány. Nem volt nagy és félelmetes, inkább hosszúkás, hajlékony testű, szemei pedig kíváncsian ragyogtak. A neve Felhőszelídítő volt, bár ő maga még sosem szelídített meg semmit.
A többi sárkány a hegycsúcsokon lakott, tüzet fújt, és a szelek erejével repült. Felhőszelídítő azonban mindig ügyetlennek érezte magát. Ha tüzet fújt, csak aprócska szikrák pattantak ki. Ha repülni próbált, a szárnyai inkább himbálóztak, mint szelték a levegőt.
Egy napon azonban hatalmas vihar kerekedett. A fekete felhők egymást kergették, villámok cikáztak, a hegy lábánál egy apró falucska állt, benne a gyerekek riadtan bújtak össze. A vihar olyan erős volt, hogy a nagy sárkányok sem mertek közel menni.
Felhőszelídítő mégis elindult. – Nem tűnhet el minden fény a világban! – gondolta.
Ahogy a gomolygó fekete felhők közé emelkedett, valami különös történt. A szárnyai ritmusára a felhők lassan kisimultak, a szikrázó szemével mintha átvilágította volna a sötét gomolygást. És ekkor megértette: nem tüzet kell fújnia, nem vihart kell legyőznie – hanem a felhőket kell megszelídítenie.
Lassan, óvatosan körbetáncolt a viharfelhők között, és minden szárnycsapásával puhította, simította őket. A mennydörgés elhalkult, a villámok megszelídültek, és a fekete gomolygásból szelíd, fehér pamacsok lettek.
Amikor a nap sugarai újra áttörtek az égen, a falucska gyerekei tapsolni kezdtek:
– Nézzétek, a sárkány játszik a felhőkkel!
És valóban: a sárkány a levegőben kört írt a felhőkkel, szív alakot rajzolt, majd egy szivárványt hívott elő.
Ettől a naptól kezdve már nem hívták ügyetlennek. Ő volt a sárkány, aki megszelídítette a felhőket. Nem tűzzel, nem erővel, hanem szelídséggel. És ettől vált igazán különlegessé.
Balázs elmosolyodott, és a feje fölött úszó sárkányalakú felhőre pillantott.
– Lehet, hogy ez pont ő – suttogta. – A sárkány, aki barátkozott a felhőkkel.
A Mesefa lombjai halkan zizegtek, mintha helyeselnének, és az ég lassan aranyszínben úszott.
Itt a vége, fuss el véle.
