Egy délután Balázs a Mesefa tövében ült, ahogy már sokszor. Kezében egy kavicsot forgatott, de most nem kérdezett semmit. Csak nézett felfelé – az ég olyan mélykék volt, mintha a világ összes titka ott rejtőzne a felhők mögött.
Aztán hirtelen árnyék suhant át a réten. Egy sas repült el odafent, szinte hangtalanul, csak a levegő súgott a szárnyai alatt. Balázs megborzongott – és még szorosabban húzta magához a kavicsot.
– Olyan… magányos – suttogta.
A Mesefa levelei finoman megzörrentek, és egy különleges levél hullott az ölébe. Balázs kinyitotta, és elkezdődött a történet.
Valahol egy távoli hegygerincen, ahol a sziklák énekelnek a széllel, egy fészek rejtőzött a magasban. Itt lakott egy sascsalád – és köztük a legfiatalabb fióka, Surr.
Surr már kicsi korában is más volt. Míg a testvérei egymással versenyeztek, ki repül magasabbra, ki ragad el több zsákmányt, ő inkább figyelt.
– Minek mindig fentről nézni mindent? – kérdezte egyszer az apját. – Nem lehet valamit alulról is látni?
Az apja csak felkacagott:
– Fiam, a sas azért sas, mert uralja az eget!
De Surr nem akart uralkodni. Ő érteni akart.
Amikor eljött az ideje, hogy egyedül induljon útnak, Surr nem a legmagasabb szikla felé vette az irányt – hanem a völgybe repült, oda, ahol fák susognak, patakok csobognak, és apró állatok élnek csendes, dolgos életet.
A mókusok először megijedtek tőle. A nyuszik is elbújtak. De Surr nem bántott senkit. Napokig csak üldögélt egy vastag fa ágán, és figyelte, hogyan élnek odalent.
– Nem vadászol? – kérdezte egy kíváncsi borz.
– Nem most – felelte Surr. – Előbb szeretném tudni, milyen az, amikor nem félnek tőlem.
Surr a napok során megtanulta, hogyan bújik elő a nap, mikor hallgat el az erdő. Látta, ahogy egy öreg teknős évről évre ugyanazon az úton jár, és ahogy egy anyanyúl megtanítja kicsinyeinek, hol a biztonság.
– Milyen furcsa – gondolta. – A föld közelebb van a szívemhez, mint hittem volna.
De közben a vérében ott égett a repülés vágya. Néha felröppent a fák fölé, egy pillanatra belekapott a szélbe, aztán visszatért. Már nem menekült a magasság elől – de nem is szállt el tőle
Egy napon sötét fellegek gyűltek az égre. Az erdő lakói összesúgtak:
– Vihar jön… nagyobb, mint amit ismertünk!
A patak kiöntött, a fák hajladozni kezdtek. Az állatok riadtan kerestek menedéket – de sokan nem találták az utat. A régi ösvényeket elmosta az eső.
Surr ekkor magasba emelkedett.
A szél cibálta, a felhők között villám cikázott – de ő fent maradt. Onnan fentről látta: hol van biztonság, merre van száraz terület. Körözni kezdett, egy bizonyos fához vezette az állatokat, egy védett domboldalhoz, amit még nem ismertek.
A mókusok, nyuszik, borzok követték őt. És megmenekültek.
Amikor elcsendesedett a vihar, az állatok odagyűltek a fához, ahol Surr pihent.
– Te nem uralkodtál rajtunk – mondta a teknős. – Te figyeltél ránk. És most megvédtél minket.
Surr csak annyit mondott:
– A sas is tanulhat. És néha nem az a legnagyobb, aki fent van, hanem aki tudja, mikor kell lejönnie.
A levél becsukódott, és Balázs hosszú ideig nézte az eget. A sas, akit korábban látott, még mindig ott körözött. De most már nem tűnt távolinak. Inkább bölcsnek. Olyannak, aki tudja, mit jelent lent lenni… és újra felemelkedni.
A Mesefa levelei lassan zizegtek. Talán csak a szél – de talán épp a fa mondott köszönetet, hogy figyelt rá valaki.
Itt a vége fuss el véle!
