Egy nap, amikor Balázs a Mesefa tövében üldögélt, a varázskönyv halk zizegéssel kinyílt. A lapok közül fény áradt, és máris új történet született…
Magasan, egy sziklás hegy tetején, ahol a felhők is néha megpihennek, élt egy fiatal sólyom, akit Szárnyasnak hívtak. Szárnyas gyors volt, erős, és imádott repülni. De volt egy különös szokása: mindig csak magasan, egyedül repült. Soha nem szállt le a völgybe, és soha nem csatlakozott más madarakhoz.
– A magasság az enyém – mondogatta. – Ott vagyok igazán szabad!
Egy napon azonban, miközben Szárnyas épp a hegyek felett szárnyalt, egy kis madár hangját hallotta lentről. Egy gerle csipogott segítségért: beszorult egy faág közé a szikla peremén. Szárnyas egy pillanatig habozott – ez túl közel volt a földhöz.
– Nem az én világom – morogta halkan.
De valami megmozdult benne. Talán a szél suttogta a fülébe, talán csak a szíve. Végül mégis ereszkedni kezdett.
Ahogy közelebb ért a völgyhöz, rájött, hogy odalent is van élet – gyönyörű rétek, színes virágok, apró madarak csiviteltek. És ott volt a gerle is, reszketve, de hálásan nézve rá. Szárnyas óvatosan kiszabadította, majd együtt szálltak fel az égbe.
– Köszönöm – csiripelte a kis gerle. – Azt hittem, egy ilyen magányos madár sosem segítene nekem.
Szárnyas elszégyellte magát, de közben valami meleg érzés járta át.
Attól a naptól kezdve Szárnyas már nem csak fentről nézte a világot. Néha leereszkedett, hogy megismerje, mi történik a fák között, a mezőkön, és a madarak között. Rájött, hogy a szabadság nemcsak a magasságban, hanem a kapcsolatokban is ott van.
Balázs becsukta a könyvet, és a Mesefa levelei suttogni kezdtek:
– Még a legmagasabbra szálló sólyom is meglátja a világ szépségét, ha néha lejjebb ereszkedik. A bátorság nem csak a repülésben, hanem a másokhoz való közeledésben is rejlik.
Balázs elmosolyodott, és az égre pillantott. Mintha egy sólyom repült volna éppen a felhők között – szélesen, szabadon, de most már nem egyedül.
