Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa alatt feküdt, és az eget nézte. A felhők lassan úsztak: egyik olyan volt, mint egy virág, a másik, mint egy bokor, sőt az egyik úgy nézett ki, mintha apró kaktuszt rajzolt volna az égre valaki. Balázs elővette a füzetét, hogy lerajzolja őket, de a ceruzája hegye eltört.
– Kár – sóhajtotta. – Amit az álmaimban látok, azt sem tudom megmutatni másoknak.
A Mesefa lombjai ekkor halkan megzörrentek, mintha válaszolni akarnának. Egy rózsaszínes szélű levél hullott Balázs ölébe. A levél finoman rezgett, és ahogy Balázs széthajtotta, a levélből történet kúszott elő, mint egy illatos szellő.
Az erdő szélén élt egy apró sün. Nem volt nagy, nem volt különleges – legalábbis ő maga így gondolta. Ám egy éjjel szokatlan álmot látott.
A tüskéi között színes virágok bújtak elő: ibolyák, százszorszépek, apró harangvirágok. A madarak csodálva röppentek köré, a nyulak tátott szájjal nézték, a méhek vidáman zümmögtek körülötte. A sün büszkén sétált, és amerre járt, illat és fény követte.
Amikor felébredt, még mindig érezte a virágok illatát. Körbenézett, de csak a tüskéi meredeztek. Sóhajtott.
– Bárcsak igaz lenne…
Aznap azonban valami megváltozott benne. Úgy döntött: ha a tüskéi közé nem is nőnek virágok, akkor is létrehoz egy kertet. Egy igazit.
Másnap hajnalban elindult. Először pitypangpihéket gyűjtött a réten, aztán mákgubókat. A nyulak adtak neki néhány réti virág magot, a madarak pedig ejtettek le pár bogyót. A sün gondosan mindet összeszedte.
– Mit csinálsz, sün? – kérdezte a szarka, aki kíváncsian billentette a fejét.
– Álmodtam valamit – felelte a sün mosolyogva. – És szeretném valóra váltani.
Az erdő egy napos szegletében talált egy kis tisztást. Ott kezdett dolgozni. Karmaival gödröcskéket kapart, apró magokat ültetett, majd a patakból vizet hordott. A hangyák segítettek elhordani a köveket, a tücskök ciripeltek neki munka közben, mintha zenekar kísérné.
Minden nap locsolta és gondozta a földet. Néha elfáradt, sáros lett, vagy eleredt az eső, de a sün sosem adta fel. A szívében ott ragyogott az álom: a kert, amit előző éjjel látott.
Hetek múltán apró hajtások bújtak ki a földből. A sün szeme felcsillant.
– Ébrednek! – suttogta.
A hajtásokból levelek, majd bimbók lettek. Végül egy napon kinyílt az első virág: egy apró ibolya. A sün könnyei szinte végiggördültek az orrán. Az álma egy kicsit valóra vált.
Ahogy telt az idő, a kert egyre szebb lett. Százszorszépek nyíltak, harangvirágok csilingeltek a szélben, a méhek messziről iderepültek, a pillangók táncot lejtettek a szirmok felett.
Hamarosan minden állat odajárt. A nyulak répaszeleteket rágcsáltak a virágok között. A madarak a bokrokon énekeltek, a szarvas is tisztelettel lépdelt, hogy egyetlen palántát se taposson el. A mókusok diót rejtettek a földbe, mintha ők is kertészkednének.
– Ez csodaszép! – ámultak mind. – Hogyan jutott eszedbe, sün?
A sün elmosolyodott, és így felelt:
– Álmomban láttam. És azt gondoltam, ha igazán akarom, valóra válhat.
Ettől a naptól kezdve a kis kert nem csak az övé volt. Az állatok vigyáztak rá, locsolták, tisztán tartották, és esténként ott gyűltek össze. A kertben mindenki otthonra talált – a nyúl, a róka, a bagoly és a méhek is.
A sün pedig boldog volt. Igaz, a tüskéi között sosem nőttek virágok – de mégis ő lett az erdő legvirágosabb lakója.
Balázs a levél végére ért, és a Mesefára mosolygott.
– Te is olyan vagy, mint a sün kertje – mondta halkan. – Tele vagy titkokkal, történetekkel, ahol mindenki jól érzi magát.
A Mesefa lombjai susogva bólogattak, és Balázs szívében valóban úgy tűnt, mintha apró virágok nyílnának.
Itt a vége, fuss el véle.
