Egy csendes nyári estén Balázs a Mesefa alatt ült. A fű lágyan simogatta a lábát, a lombok fölött pedig annyi csillag ragyogott, hogy úgy tűnt, mintha apró mécsesek világítanák meg az eget. Balázs próbálta megszámolni őket, de mindig elveszítette a fonalat.
– Bárcsak le tudnék hozni egyet magamnak – sóhajtotta.
A Mesefa lombjai halk, szinte álmosító susogással válaszoltak. A magasból egy ezüstösen fénylő levél hullott Balázs ölébe. A levél szélén aranyló csillagszikrák remegtek, s amikor Balázs kinyitotta, a történet lassan kibomlott belőle, mint az éjszaka meséje.
Messze, a hegyek mögött, egy nagy rét közepén élt egy fiatal szarvas. Karcsú testével könnyedén futott, mint a szél, de a legkülönlegesebbek az agancsai voltak: magasra törtek, elágaztak, és ha a hold rájuk sütött, olyanok voltak, mintha ezüstből faragták volna.
A szarvas minden éjjel kilépett a rétre, és csodálta a csillagokat. Egy este azonban furcsa gondolata támadt:
– Mi lenne, ha összegyűjteném a csillagokat? – töprengett. – Elvihetném őket a barátaimnak, és sosem kellene félniük a sötéttől.
Onnantól kezdve minden éjjel próbálkozott. Magasra szökkent, hogy elérje a legfényesebb csillagokat, de azok mindig odébb húzódtak. Ha lefeküdt a fűbe, és az agancsát az ég felé tartotta, a fény ugyan megcsillant rajta, de reggelre újra eltűnt.
– Miért nem jön velem egyetlen csillag sem? – kérdezte egy bagolytól, aki egy tölgyfa ágán ült.
A bagoly komolyan nézett rá.
– A csillagok az éghez tartoznak. Őket nem lehet birtokolni – huhogta.
De a szarvas nem adta fel. Újra és újra próbálkozott. Egyik éjszaka szomorúan bandukolt a rét szélén, és akkor vette észre a nyulakat, akik összebújva nézték az eget. A szemükben apró csillagok tükröződtek.
Aztán meghallotta a tücskök muzsikáját – dallamuk mintha maga a csillagfény rezgése lett volna. És amikor a patakhoz ért, a víztükörben ott ragyogott az egész égbolt, mintha maga a folyó lenne tele csillagokkal.
A szarvas ekkor megértette: a csillagok nem azért vannak, hogy birtokoljuk őket. Az a varázsuk, hogy mindenkinek egyszerre ragyognak.
Másnap este odahívta barátait a rétre. A nyulak, rókák, sünök, madarak mind köré gyűltek. A szarvas magasra emelte agancsát, amin a csillagfény csillogott, és így szólt:
– Nézzétek, nem kell, hogy elvigyük a csillagokat. Ők itt vannak, mindannyiunkkal.
Az állatok csöndben ültek körülötte, és együtt gyönyörködtek az égboltban. A tücskök halkan zenéltek, a szél lágyan simogatta a füvet, és mindenki szívét betöltötte a béke.
Ettől kezdve a rét esténként megtelt élettel. A szarvas vezette oda a társait, hogy együtt nézzék a csillagokat. És bár egyetlen fényt sem tudott elhozni az égből, rájött: a csillagok ragyogása akkor a legszebb, ha közösen csodáljuk.
Balázs felnézett az égre. A Mesefa lombjai között mintha apró fények villantak volna, és az egész kert csillagos palástba burkolózott.
– Igaza volt a szarvasnak – mosolyodott el Balázs. – A legszebb dolgokat együtt kell látni.
A Mesefa lombjai zizegve bólogattak, és az éjszaka békésen borult rájuk.
Itt a vége, fuss el véle.
