Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt, miközben a fa levelei lágyan ringatóztak a szellőben. A fa most halvány, színjátszó fénnyel ragyogott, mintha egy különleges mesét akarna elmondani. Balázs izgatottan nyitotta ki a varázskönyvet, és a lapok között egy mesés történet bontakozott ki előtte:
– Egy békés, zöldellő völgyben, ahol a virágok minden színben pompáztak, csordogált egy különleges patak. Az emberek csak Szivárvány Pataknak hívták, mert ha a napfény megcsillant a vizében, a hullámok minden színt visszatükröztek. A patak csendesen folyt, de volt valaki, aki különösen szerette: egy kis vízi manó, akit Vilinek hívtak.
Vili minden reggel a patak partján üldögélt, és figyelte, ahogy a víz hömpölyög. Azt mondták róla, hogy aki a patak vizébe súg egy kívánságot, annak a szíve mélyén rejlő álma valóra válik.
Egy napon Vili észrevett egy kismadarat, aki szomorúan üldögélt egy faágon.
– Mi a baj? – kérdezte a manó.
– A szárnyam megsérült, és nem tudok elrepülni a családomhoz – felelte a madárka.
Vili elmosolyodott. – Gyere velem, segítek neked!
Fogott egy aprócska levelet, belemerítette a Szivárvány Patak vizébe, majd óvatosan a madár szárnyára simította. A víz lágyan körülölelte a sérült részt, és a madárka lassan megmozgatta a szárnyát. Egy pillanat múlva csodálkozva csapkodott egyet, majd vidáman felröppent az égre.
– Köszönöm, Vili! – csipogta hálásan.
Egy másik napon egy kisfiú érkezett a patakhoz. Balázsnak hívták, és valamiért szomorú volt.
– Miért vagy ilyen csendes? – kérdezte Vili.
– Szeretném tudni, mi az én különleges képességem – felelte Balázs. – Mindenkinek van valami, amiben jó, de én még nem tudom, mi az enyém.
Vili elmosolyodott. – Próbálj meg a patakba nézni. Mit látsz?
Balázs lehajolt, és a víz felszínén meglátta saját tükörképét. De ahogy tovább figyelte, a hullámokban nemcsak saját arcát, hanem azokat a pillanatokat is látta, amikor segített másoknak. Látta, amikor egy elesett kisgyereknek nyújtott kezet, amikor megosztotta az uzsonnáját a barátjával, és amikor megnevettette a testvérét egy hosszú nap után.
A patak finoman fodrozódott, mintha suttogna neki valamit.
– Most már tudod – mondta Vili mosolyogva. – A legnagyobb varázserőd az, hogy boldoggá teszed az embereket magad körül.
Balázs szívében melegség áradt szét, és rájött, hogy nem kell különleges erő ahhoz, hogy valaki különleges legyen.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– A legszebb ajándék, amit adhatunk, a jóság és a szeretet. Nem kell keresni – már ott van bennünk.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy másnap ő is keres egy módot, hogy valaki napját egy kicsit szebbé tegye.
