Egyik délután Balázs a Mesefa alatt ült, amikor a varázskönyv sárgás-narancsszínű fényt kezdett kibocsátani, mintha a sivatagi nap sugarait érezné. Izgatottan nyitotta ki a könyvet, amelynek lapjai élettel telve forgódtak. A mesélő hang halkan kezdett szólni:
– Messze, a forró sivatagban, egy sziklás terület közepén élt egy szurikáta csoport. A családjuk mindig összetartó volt, de a közösségben mindenki más-más feladatot látott el. Egy nap azonban nagy kihívás érte őket: egy sivatagi vihar elmosta a lakóhelyüket, és új otthont kellett találniuk.
A csoport vezetője, Szuri, az öreg és tapasztalt szurikáta, összehívta a többieket egy gyülésre.
– Barátaim – kezdte Szuri –, a vihar lerombolta az otthonunkat, de nem a kitartásunkat. Együtt felépíthetünk egy új, erősabb otthont.
A fiatal szurikáták, mint Miri és Toka, azonnal nekiláttak a munkának. Miri, aki ügyes és gyors volt, az ásást irányította, míg Toka, aki nagyobb és erősebb, a sziklákat hordta el az útból. A fiatalabbak és a tapasztalatlanok közben figyelték, hogyan működik egy ilyen csapatmunka.
Amikor elérték a sziklás hegyoldalt, ahol egy új helyet szerettek volna kialakítani, egy öreg varázslatos fát találtak. A fa alatt egy régi legenda szerint az összetartás és a közös munka csodát hozhat.
– Ha egy tornyot építünk, amely elér a fa legmagasabb ágához, bebizonyíthatjuk, hogy a csapatunk mindent elérhet – mondta Miri.
Az állatok közösen kezdtek el dolgozni. Néhányan a homokot lapátolták, mások gallyakat és köveket gyûjtöttek, hogy megerősítsék a tornyot. Az idős szurikáták bölcs tanácsokat adtak, hogyan építsenek biztonságosan.
Ahogy a nap lenyugodott, a tornyuk egyre magasabb lett. Az utolsó gallyat Szuri helyezte fel, és amikor elkészült, a fa lombjai közül aranyló fény kezdett ragyogni. A varázslat életre kelt, és egy bölcs szellem jelent meg, aki áldást mondott:
– Ti, akik hisztek az összetartás erejében, mindig védelmet és bőséget találtok ebben az új otthonban.
A szurikáták boldogan figyelték a tornyot, amely most már nemcsak a biztonságot, hanem a reményt és az összefogást is szimbolizálta.
Balázs mosolyogva csukta be a könyvet. A Mesefa ismét bebizonyította, hogy a legnagyobb ereje a közösségben rejlik.
