Egy csendes délután Balázs a Mesefa alatt ült, és egy régi, pattogós gumilabdát görgetett a fűben.
– Vajon milyen állat tudna igazi gömbbé változni? – gondolta hangosan.
A Mesefa lombjai megrezzentek, és egy szürke, pikkelyes mintázatú levél hullott az ölébe. Balázs szétnyitotta, és már indult is a mese.
Dél-Amerika száraz bozótosaiban élt egy fiatal tatu. Kicsi volt, páncélja még nem fényesedett ki teljesen, de nagyon kíváncsi természetű volt.
– Bárcsak igazi gömbbé tudnék változni, mint egy labda! – sóhajtotta. – Akkor mindig biztonságban lennék.
Az anyja mosolyogva magyarázta:
– Tudod, nem minden tatu tud teljesen gömbbé zárkózni. De mindannyiunk páncélja különleges: kemény, csontos lapokból áll, amelyek megvédenek minket a ragadozóktól.
A kicsi próbálgatta: összegömbölyödött, amennyire tudott, aztán gurult párat a földön.
Másnap hallotta, ahogy az öregek mesélnek:
– A tatu kiváló ásó! Erős karmaival gyorsan föld alá bújik. Így talál táplálékot: rovarokat, férgeket, apró magokat.
A kis tatu rögtön próbát tett: ásott, kapart, és hamarosan egy lárvát talált. Nagy büszkén majszolta el.
Az anyja másik titkot is elárult:
– A mi fülünk és orrunk nagyon érzékeny. Ha veszélyt érzünk, hamar észrevesszük, és elbújhatunk.
A kicsi egyre inkább rájött: a páncél, az ásás, a jó szaglás – mind együtt teszik különlegessé.
Egy este, amikor a holdfény ezüstösen ragyogott a bozót fölött, a kis tatu ismét összegömbölyödött.
– Mama, nem tudok teljesen gömbbé válni… – sóhajtotta.
Az anyja megsimogatta páncélját.
– Nem is kell, kicsim. Minden képességed együtt tesz téged azzá, aki vagy. És pont így vagy tökéletes.
A kis tatu boldogan bújt anyjához. Most már tudta: nem a teljes gömbbé válás a lényeg, hanem hogy a saját adottságait használja.
Balázs becsukta a levelet, és a gumilabdára nézett a kezében.
– A tatu nem csak gömbbé válni tud – mosolygott. – Hanem páncélt visel, ás, és mindig kitalálja, hogyan védje meg magát.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, mintha azt suttognák: „Így igaz.”
Nem kell mindent tudnunk, elég, ha a saját képességeinket ismerjük és használjuk – attól leszünk igazán különlegesek.
Itt a vége, fuss el véle.
