Egy szép tavaszi délután Balázs a Mesefához sétált, ahol a levelek halk zizegéssel hívogatták. Amint leült a fa tövébe, a varázskönyv kinyílt magától, és új történet jelent meg a lapokon:
Messze, egy csillogó tenger mélyén élt egy tengeralattjáró, akit Titusznak hívtak. Titusz nem volt olyan, mint a többi tengeralattjáró, akik csak küldetéseken jártak. Ő imádott megállni a sziklák mellett, beszélgetni a halakkal, és figyelni, hogyan változik a tenger színe napfelkeltétől napnyugtáig.
Egy napon Titusz egy különösen csendes öbölben lebegett, amikor egy apró hang hallatszott:
– Helló! Hahó! Itt vagyok lent!
Titusz lesüllyedt, és meglátott egy kis tengeri csikót, aki éppen egy korallba gabalyodott.
– Ne aggódj, segítek! – mondta barátságosan, és óvatosan buborékokat engedett, hogy a víz sodrása kiszabadítsa a csikót.
A csikó hálásan mosolygott. – Mindenki azt mondta, hogy a tengeralattjárók csak zajosak és sietősek. De te… te megálltál.
Titusz elpirult a reflektoraival. – Néha épp akkor találunk igazán szép dolgokat, amikor lassítunk.
A csikó mesélt neki egy különleges helyről: egy titkos barlangról, ahol a tengeri világ legszebb hangjai hallatszanak – bálnaének, csigacsilingelés, és a korallok finom pattogása.
Titusz elindult, nem azért, hogy rekordot döntsön, hanem hogy meghallja ezt a különös zenét. Útja során találkozott egy rájával, aki utat mutatott neki, és egy polippal, aki a bejáratot őrizte.
A barlangban csend volt… de az a fajta csend, ami tele van élettel. Titusz halkan lebegett a vízben, és hallgatta a tenger szívének lüktetését.
Ekkor megértette: nem az számít, milyen messzire jutsz el, hanem az, hogy észreveszed-e a csodákat az úton.
Balázs becsukta a könyvet, és sokáig elgondolkodott. A Mesefa lágyan zizegett:
– A világ zajos, de aki megáll néha, az hallhatja a szépség igazi hangját.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy másnap, ha a patakhoz megy, megpróbálja majd meghallani a víz csendes csilingelését.
