Egy esős, szülinapszagú délután Balázs a Mesefa alatt ücsörgött. A tenyerében egy lehullott virágszirom pihent, és a fa lágy zúgással ringott fölötte.
– Olyan furcsa ez a nap – suttogta. – Tudom, hogy boldognak kéne lennem. De most csak csendet szeretnék. Egy szelet békés csendet. Meg talán… egy falat tortát.
Mintha csak ezt várta volna, a Mesefa megrezdült, és egy illatos könyvet ejtett az ölébe. A borítója olyan volt, mint egy mázas tortalap: krémszínű, meleg, és picit megolvadt az egyik sarkán. A címe:
„A torta, aki tudta, mit kívánsz”
Balázs kinyitotta. És olvasni kezdett.
Valahol, egy kis cukrászműhely polcán, egy torta várakozott.
Nem a legnagyobb. Nem a legdíszesebb.
Nem volt rajta marcipán unikornis, se konfetti, se csillagszóró.
Csak egy puha, háromrétegű torta volt – csokis, málnás, vaníliás.
De volt benne valami, amit a többi nem tudott.
Ez a torta… tudta, mit kívánsz, még mielőtt elfújnád a gyertyákat.
Nem olvasott gondolatot. Nem használt varázslatot.
Csak figyelt.
Figyelte a szemeket. A sóhajokat. A csöndeket két mosoly között.
És mikor valaki elé tették, mindig valahogy… pont azt hozta elő, amire leginkább szükség volt.
Egy kislány, aki a „legnagyobb meglepetésbulit” kérte – és csendes öleléseket kapott inkább.
Egy kisfiú, aki biciklit várt, de aztán rájött, hogy amit igazán szeretett volna, az az volt, hogy újra barát legyen a testvérével.
Egy nagymama, aki egyedül maradt – de a torta után valaki megfogta a kezét.
És minden évben, valahogy… mindenki mosolyogva nézett a szelete után.
Egy napon a tortát kivitték egy kis kertbe. Egy fiú születésnapja volt.
Ő nem kért semmit.
Nem volt lista.
Nem volt kívánság.
Csak egy mély sóhaj, és egy féloldalas mosoly, mikor a gyertyák meggyulladtak.
A torta tudta.
És mikor a fiú elfújta a gyertyát, a torta belsejében halkan reccsent egy csokidarab – és egy madár füttyentett a kert végében.
A fiú odanézett. És a mosolya hirtelen egészen őszinte lett.
– Ő szokott így fütyülni – suttogta.
A nagypapájáról beszélt.
Senki más nem hallotta a hangot.
Csak a torta.
És ő.
Balázs becsukta a könyvet.
Az eső már csak csepegett.
A szíve nem lett hangosabb. De valahogy tele lett melegséggel.
– Lehet, hogy én is pont azt kaptam, amit kívántam – mondta.
– Csendet. Egy kis figyelmet. És… egy mesét.
A Mesefa egy gyertyaillatú levelet ejtett az ölébe.
Balázs nevetett.
És a levegőben egy pillanatra megérezte: vanília, csoki, és egy csipetnyi kívánság.
Itt a vége – fújd el halkan.