Egy délután Balázs a Mesefa alatt ült, és a folyóra figyelt. A vízen apró buborékok futottak végig, amikor egy hal fickándozva kiugrott.
– Vajon ki játszik ilyen szépen a vízzel? – töprengett Balázs.
A Mesefa lombjai megrezzentek, és egy vizes, fodros szélű levél hullott az ölébe. Amikor szétnyitotta, a levélből lassan kibomlott egy különös történet.
Egy folyó kanyarulatában, a kövek és nádasok között élt egy kis vidra.
Nem a legügyesebb halász volt, nem is a leggyorsabb úszó – de abban senki nem érhetett a nyomába, hogy mennyi buborékot tud fújni.
Reggeltől estig bukdácsolt a víz alatt, aztán nevetve tört fel a felszínre, ahol a buborékjai szétpukkantak a napfényben.
– Nézd, mama! – kiáltotta. – Ez az én kincsem! Egy egész buborékgyűjtemény!
Anyja mosolyogva nézett rá.
– Buborékokat gyűjteni vidám dolog, kicsim. De tudnod kell: a buborék hamar eltűnik. Van azonban sok más dolog, amit megtanulhatsz, és ami örökre veled marad.
– Például? – érdeklődött a kicsi, miközben újabb buborékokat eregetett.
– Például azt, hogy mi vidrák tudunk a hátunkon is pihenni – magyarázta az anyja. – Néha a vízen ringatózunk, és a hasunkon tartjuk az ételt, mint egy tálcán. Így falatozunk, vagy csak álmodozunk.
A kis vidra azonnal kipróbálta: hanyatt fordult, és a mancsával a hasán billegtetett egy kavicsot. A napfény átcsillant a víz fodrain, és ő boldogan kuncogott.
Másnap az anyja egy lapos követ vett el a folyópartról.
– Figyelj jól – mondta, majd ügyesen feltört vele egy kagylót. – Mi, vidrák, szerszámokat is használunk. Kövekkel törjük fel a kagylókat és a rákokat. Sőt, van, aki mindig ugyanazt a követ hordja magánál, mint valami kis kincset.
A kicsi csodálkozva próbálgatta. Amikor végre sikerült egy kagylót felnyitnia, boldogan felkiáltott:
– Ez még a buborékgyűjteménynél is jobb!
De az anyja még többet is tanított.
– Nézzük csak, miért simogatjuk mindig a bundánkat? – kérdezte. – A mi szőrünk a legfinomabb a világon. Olyan sűrű, hogy a víz nem ér el a bőrünkig. Ha gondosan ápoljuk, melegen tart még a leghidegebb folyóban is.
A kis vidra komoly arccal kezdte átfésülni magát a mancsával, majd újra buborékokat fújt, és boldogan kacagott.
Este, mikor a nap lebukott a fák mögött, a kicsi a mamához bújt.
– Mama, most már értem. A buborékjaim szépek, de hamar eltűnnek. De amit ma tanultam, az mindig velem marad.
Az anyja megsimogatta.
– Így van, kicsim. A játék fontos, mert közben tanulunk. És amit megtanulunk, azt senki sem veheti el tőlünk.
Balázs becsukta a vizes levelet, és a folyóra pillantott. A vízfelszínen apró buborékok szaladtak végig, mintha a kis vidra még mindig játszana.
– A buborékok tényleg eltűnnek – mosolygott. – De a tudás örökre megmarad.
A Mesefa lombjai halkan bólogattak, mintha helyeselnének.
Itt a vége, fuss el véle.
