Egy meleg, nyári délután Balázs újra a Mesefa árnyékába húzódott. A varázskönyv ezúttal halkan susogni kezdett, majd aranyfényben kinyílt, és egy új történet kezdődött:
Egy csendes erdei tó partján élt egy kedves vízisikló, akit Lillának hívtak. Lilla békésen siklott a víz felszínén vagy épp a nádas között bújt el, de mindig mosolyra húzódott a szája, ha a napfény megcsillant pikkelyein.
Lilla nem volt híres vagy különleges – legalábbis ő így gondolta. Csak szeretett a tóban élni, figyelni a halakat, hallgatni a békák kuruttyolását, és elidőzni a csöndben.
Egy nap azonban valami megváltozott.
A víz mélyéről különös zörej hallatszott. Mintha valaki csobbanva segítségért kiáltana. Lilla óvatosan közelebb siklott, és meglátta: egy kis halacska belegabalyodott egy elszabadult hínárba.
– Ne félj! – suttogta Lilla, és kecsesen odacsúszott.
Finoman megmozdította a hínárt, ügyelve, hogy ne ijessze meg a kis halat. Néhány óvatos mozdulat után a halacska kiszabadult, és boldogan úszott el.
– Köszönöm! – fordult vissza egy pillanatra. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy vízisikló lehet ilyen segítőkész!
A történet gyorsan elterjedt a tó lakói között. Először csak egy-két rák és kagyló köszöntötte barátságosabban Lillát, aztán egyre többen fordultak hozzá tanácsért: merre van a legnaposabb szikla, hol a legmélyebb rész, hová rakta le a teknős a tojásait.
Lilla eleinte zavarban volt, de hamar rájött, hogy amit ő „csak megszokásnak” hívott – a csendes figyelés, a megfigyelés, a nyugalom – az másoknak értékes tudás.
Egy este, amikor a víz aranyban csillogott, a békák koncertet tartottak, és a tó lakói köré gyűltek. A kis halacska előlépett, és így szólt:
– Ma Lilla kapja tőlünk a vízcsepp-medált. Mert ő megmutatta, hogy nem kell hangosnak, gyorsnak vagy feltűnőnek lenni ahhoz, hogy valaki igazán különleges legyen.
Lilla megilletődve vette át a pici, csillogó medált. Szinte beleolvadt a nyakán lévő pikkelyek közé – pont, ahogy ő szeretett élni: észrevétlenül, de jelen lenni, amikor igazán számít.
Balázs elmosolyodott. A Mesefa levelei csendesen zizegtek:
– Vannak, akik csendben figyelnek, és mégis sokat adnak a világnak. A legszelídebb jelenlét is lehet ajándék.
Balázs ekkor úgy döntött, másnap leül a tópartra – és csak figyel. Talán ő is meglát majd egy halk, aranyszínű mozdulatot a víz alatt.
Itt a vége, fuss el véle!
