Egy este Balázs némán kuporgott a Mesefa alatt. A nap már lebukott a fák mögé, de az ég még parázslott halvány rózsaszínben. Balázs vállára lassan ránehezedett a csend – nem az a jóleső fajta, hanem az a másik. Amikor túl sok minden nyomja az ember szívét.
Olyan nap volt ez, amikor mindenki mást várt el tőle: légy ügyes, gyors, kedves, okos – és ő próbált az lenni.
De most inkább csak szeretett volna önmaga lenni. Csendben. Elégnek.
A Mesefa ekkor megzörrent. Egy puha, szürkésbarna levél suhant alá, mint egy nesztelen gondolat. Balázs elkapta, óvatosan kinyitotta, és olvasni kezdett.
Ábel, a bagoly, aki elfelejtett huhogni
Az Öreg Fenyves egyik magas, csavarodott törzsű fájában lakott egy fiatal bagoly, akit Ábelnek hívtak. Ábel kedves volt, kíváncsi, és éber, mint minden bagolygyerek. Egy dologban azonban különbözött a többiektől:
nem tudott huhogni.
A családja mind csodásan huhogott. Apukája mélyen, mint a dörgések. Anyukája puhán, mint az esti szél. A testvérei versenyeztek, ki tud szebben, hosszabban, kacifántosabban huhogni.
De Ábel hiába próbálta – csak halk, bizonytalan kis hang jött ki belőle, inkább egy sóhaj, mint bagolyszó.
A többiek gyakran nevetgéltek:
– Huh, hát ez nem huhogás!
– Lehet, hogy pacsirta vagy, csak rossz fészekbe születtél?
Ábel ilyenkor mindig egy kicsit kisebbnek érezte magát.
Nem akart mást, csak azt, hogy elfogadják úgy, ahogy van.
Egy este, mikor a fenyves sötétebb volt a szokásosnál, Ábel elrepült messzire. Felült egy sziklára, ahonnan az egész erdőt belátta. Nem próbált huhogni. Csak csendben volt.
Ekkor a bokrok közül egy kis őzlépés hangja hallatszott. Egy remegő, fiatal őzike lépett elő. A szeme riadtan csillogott – eltévedt.
Ábel nem huhogott. Nem kiáltott.
Csak szólt.
– Ne félj. Maradj itt. Segítek hazatalálni.
És beszélt hozzá. Megnyugtatta. Mesélt neki csillagokról, ágakról, a fák ösvényeiről.
Nem huhogással – figyelemmel.
Nem hanggal – bölcsességgel.
Az őz megnyugodott, és mire a hold elbújt a lombok mögé, hazatalált.
Másnap az erdő népe már nem úgy beszélt Ábelről, mint aki “elfelejtett huhogni”.
Most így mondták:
– Ábel? Ő az, aki meghallgat.
– Aki lát, amikor mások nem figyelnek.
– Aki szavak nélkül is ért.
És onnantól senki sem kérte tőle, hogy huhogjon. Mert mindenki érezte:
nem attól bagoly valaki, hogy hangos – hanem attól, amit a csendben ad másoknak.
Balázs becsukta a levelet. Az erdő halk neszezéssel ringott körülötte. Egy nesztelen árny suhant el a Mesefa felett – egy bagoly. Nem huhogott. Nem kellett.
Balázs szíve könnyebb lett. Talán nem mindig kell teljesíteni, bizonyítani, hangoskodni.
Néha az is elég, ha csak vagy. Ha figyelsz. Ha maradsz.
Itt a vége, fuss el véle.
Tanulság:
Nem attól vagy valaki, amit mások várnak tőled – hanem attól, amit magadból adsz, csendben, őszintén, szeretettel.
