Egy borús délután Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A nap csak néha mutatta meg magát a felhők között, de Balázs nem bánta. Figyelte a saját árnyékát, ahogy néha hosszú lett, máskor eltűnt, aztán újra megjelent.
– Érdekes, hogy mindig velem van. Akkor is, ha nem nézek oda.
A Mesefa levelei finoman megzizdültek, és a varázskönyv lapjai új történetbe hajlottak:
egy kisfiúról, és az ő különleges árnyékáról.
Árnyék úrfi, a kisfiú, akinek az árnyéka segített megtalálni önmagát
Marcell egy kíváncsi, érzékeny kisfiú volt. Szerette a fákat, a fura kérdéseket, és azokat a pillanatokat, amikor csak ő és a gondolatai voltak.
Egy nap, amikor a napon játszott, észrevette, hogy az árnyéka nem pont azt csinálja, amit ő.
Ha Marcell megállt, az árnyéka kicsit tovább mozdult.
Ha Marcell félrenézett, az árnyék mintha rámutatott volna valamire.
Nem volt ijesztő. Inkább… mintha valaki nagyon ismerős lenne.
– Te ki vagy? – suttogta Marcell.
És az árnyék halkan, mozdulatlanul válaszolt:
– Én vagyok az, aki mindig veled vagyok, amikor mások elfordulnak.
Amikor Marcell szomorú volt, vagy elbizonytalanodott – például amikor az iskolában kinevették, vagy otthon csönd volt –, az árnyék ott volt.
Nem beszélt. De megjelent egy különös formában: néha kinyúlt a sarok mögül, máskor az ajtó alatt kúszott be, mikor senki nem volt a szobában.
Egy alkalommal Marcell a parkban üldögélt, és azon gondolkodott, mit válaszoljon egy nehéz kérdésre. Az árnyéka megnyúlt az ölébe, és mintha egy szívformát írt volna a fűre.
Marcell felállt, és tudta:
a válasz nem kívül van. Hanem benne. Csak meg kell hallania.
Egy éjjel Marcell elveszett egy álomban. Valami útvesztőbe keveredett, tele kérdésekkel és sötét alakokkal. Kiabált, de senki nem válaszolt.
Aztán… a falon megjelent az árnyéka, egy régi utcai lámpa fényében. És az árnyék táncolva mutatta az irányt.
Először egy padhoz vezette. Aztán egy fához. Végül egy kis tükörhöz, ahol Marcell meglátta magát – de nem olyannak, amilyennek mások mondták.
Hanem olyannak, amilyen ő valójában.
És ekkor az árnyék meghajolt előtte. És eltűnt.
Azóta Marcell másként járt. Nem gyorsabban. Nem hangosabban.
De biztosabban.
Mert tudta, hogy ha bárhol elbizonytalanodik, az árnyéka ott lesz, hogy emlékeztesse:
„Aki valóban figyel rád, néha csendben áll melletted – és pont ettől fontos.”
Balázs becsukta a könyvet, és körbenézett. A nap előbújt, és az árnyéka újra mellette feküdt, kicsit meghosszabbodva a fűben.
Nem szólt semmit. De Balázs bólintott neki.
– Köszi, hogy itt vagy – mondta.
A Mesefa levelei lassan megmozdultak. Mintha azt suttognák:
„Nem minden segítőnek van hangja. De attól még velünk vannak.”
