Egy meleg nyári délután Balázs a Mesefa alatt egy akváriumot rajzolt az ujjával a porba. Oda képzelt egy aranyhalat is. Pici volt, aranyszínű, két nagy szeme volt, és olyan csöndesnek tűnt, mint aki sokat tud, de ritkán szólal meg.
– Mit kívánjak? – suttogta Balázs a képzeletbeli víz felé.
A Mesefa megrezdült. Egy halványan csillogó könyv hullott Balázs ölébe. A borítóján nem volt semmi más, csak egy uszony nyoma – mintha a hal maga hagyta volna ott. A könyv kinyílt, és a történet elindult.
Egyszer, nem is olyan régen, egy tó mélyén élt egy aranyhal.
Különleges volt. Nem azért, mert aranyszínű volt – több hal is volt, aki napfényben úgy csillant. Nem is azért, mert tudott beszélni.
Hanem mert kérdezett.
A legtöbb aranyhalat megfogják, kívánnak tőle valamit, ő teljesíti, aztán visszadobják – vagy nem.
De ez az aranyhal… más volt.
Egy nap egy fiú fogta ki a vízből. A hal nem kapálózott. Csak nézte őt.
– Akkor kívánhatok? – kérdezte a fiú izgatottan.
Az aranyhal lebegtette a farkát.
– Előbb kérdezhetek én valamit?
A fiú megdöbbent. De bólintott.
– Mondd… ha azt kívánnád, hogy soha többé ne hibázz – meg mernél még próbálni bármit?
A fiú elhallgatott.
– Vagy ha azt kívánnád, hogy mindenki szeressen – tudnád még, ki szeret igazán?
A fiú lassan leült a stégre.
Az aranyhal nem volt se szigorú, se csúfolódó. Csak figyelt.
És tovább kérdezett.
– Ha mindig mindent elérnél, amit akarsz… lenne még miért örülni egy kis sikernek?
– Ha mindig tudnád előre a választ… mernél még kérdezni?
És végül:
– Mit kívánsz most – és mit kívánna az, aki majd leszel tíz év múlva?
A fiú nem válaszolt.
De letette a kívánságait. Egyenként, szép sorban, mint kavicsokat a parton.
És azt mondta:
– Most már csak azt szeretném… hogy emlékezzek ezekre a kérdésekre. Akkor is, ha nem lesz ott aranyhal a kezemben.
Az aranyhal megvillantotta az uszonyát.
– Ez az egy kívánság… mindig teljesül. Mert az igazi kívánságok nem beteljesülnek. Hanem benned maradnak.
A fiú visszatette őt a vízbe. Nem lett gazdag. Nem lett erősebb. Nem lett híresebb.
De onnantól kezdve, amikor nehéz volt dönteni, egy halk hang mindig megkérdezte benne:
„És te most mit kérdeznél magadtól?”
Balázs becsukta a könyvet. A porban már nem látszott az akvárium, csak egy kis kör – mintha egy uszony csapott volna benne hullámot.
Nem kívánt semmit.
De sok mindent kérdezett magában.
És ezek a kérdések most jobban csillogtak, mint bármelyik kívánság.
Itt a vége – kérdezz bele békébe.
