Egy meleg nyári délután Balázs a Mesefa tövében üldögélt, és nézte, ahogy a varázskönyv aranyosan megcsillan a napfényben. Ahogy kinyitotta, a lapok között egy új történet bontakozott ki előtte:
Messze, egy nyugodt, tiszta vizű tavacska mélyén élt egy különleges aranyhal, akit Fénycsillagnak hívtak. Fénycsillag nemcsak a pikkelyeivel ragyogott, hanem a kíváncsiságával is. Szerette felfedezni a tó minden zegzugát, és gyakran hallgatta a nádasban suttogó szél meséit.
Egy nap, miközben Fénycsillag a tó mélyét kutatta, egy régi, mohos követ talált. A kőbe egy apró, halványan csillogó jel volt vésve.
– Vajon mit jelenthet ez? – tűnődött Fénycsillag.
Nem sokkal később találkozott egy idős teknőssel, akit mindenki csak Bölcsnek hívott.
– Bölcs, tudod, mit jelenthet ez a jel? – kérdezte izgatottan.
A teknős lassan végignézett a kövön, majd így szólt:
– Ez egy régi történet jele. Azt mondják, hogy réges-régen egy arany fényben ragyogó kincs rejtőzött valahol a tó mélyén, és aki megtalálja, az megérti a tó legnagyobb titkát.
Fénycsillag szíve izgatottan dobogott. Elhatározta, hogy megkeresi a kincset.
Fénycsillag útnak indult, és a tó legmélyebb részeit kutatta át. Útja során találkozott egy kíváncsi kis békával, aki a tavirózsák között üldögélt.
– Te mit keresel ilyen mélyen? – kérdezte a béka.
– Egy régi legendát követek. Azt mondják, van itt egy arany kincs! – felelte Fénycsillag.
A béka nevetett.
– Talán a tó legszebb részeit keresed, mert az maga a kincs! Gyere, megmutatok valamit!
A béka egy helyre vezette Fénycsillagot, ahol a nap sugarai áttörtek a vízen, és csillogva festették meg a tó alját. A vízinövények finoman hullámoztak, és az apró kavicsok úgy ragyogtak, mint az ékkövek.
– Nézd csak! – mondta a béka. – Ez a tó igazi kincse. A szépsége, a nyugalma, és hogy itt mindannyian együtt élhetünk benne.
Fénycsillag rájött, hogy a kincs nem egy arany tárgy volt, hanem maga a tó és az élet, ami benne rejlett. Boldogan tért vissza a barátaihoz, és attól a naptól kezdve még nagyobb örömmel úszott a tó kristálytiszta vizében.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és elgondolkodva nézett a tóra, ami nem messze csillogott a réten túl. A Mesefa lágyan susogott:
– Néha a legnagyobb kincsek nem azok, amiket keresünk, hanem azok, amiket már régóta magunk körül tartunk. Csak észre kell vennünk őket.
Balázs elmosolyodott, és tudta, hogy a következő alkalommal, amikor a tóhoz megy, ő is keresni fogja a víz csillogó titkait.