Egy hideg téli estén Balázs pizsamában, álmos szemekkel kucorgott a Mesefa alatt. A szobában már minden sötét volt, csak egy kicsi lámpa világított. A varázskönyv ilyenkor is tudta, mire vágyik a szíve – és új történet nyílt meg előtte, amely pont olyan volt, mint az a játékvasút otthon, a szőnyegen…
Az éjszakai vasút
Bence és Sári minden nap órákig építgették a kis fa vasútpályát a gyerekszoba padlóján. Volt benne híd, alagút, sínváltó és állomás is. Este mindig elpakolták – de nem tudták, hogy amikor elaludnak, valami varázslatos történik…
Ahogy az utolsó kis lámpa is kialudt, a pálya megmozdult. A sínek nyújtóztak, a híd nőni kezdett, a kanyarok kacskaringóztak, és mire a hold fénye a szőnyegre ért, a vasút életre kelt.
A kis vonat, akit Csühögének hívtak, felébredt, pöfékelni kezdett, és végiggurult a most már végtelen pályán.
Az éjszakai vasút sosem volt kétszer ugyanolyan. Egyik este csillagok között kanyargott, máskor egy lebegő cukorhegy körül csilingelt. Az állomásoknál álomlények várakoztak: kék baglyok, hószínű nyuszik, és néha még egy alvó plüssmedve is felszállt.
Csühöge mindig pontos volt, mindig udvarias, és minden éjjel más-más kalandra vitte a képzelet utasait.
Reggel, amikor Bence és Sári felkeltek, a sínek mindig kicsit más sorrendben feküdtek. Egy-egy sín szokatlanul kanyargott, vagy az állomás másik oldalra került.
– Tegnap nem így volt, ugye? – kérdezte Sári.
– Nem… Mintha valaki átépítette volna éjszaka! – válaszolta Bence.
A szüleik csak mosolyogtak, de a gyerekek tudták: a vasút magától alakult. Mert éjjel, amikor minden elcsendesedik, az álmok nem csak a fejükben élnek – néha a szőnyegen is.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa így zizegett:
– Néha az álomvonatok már akkor útnak indulnak, amikor a szemünk még ébren van. Figyelj, és talán egyszer fel is szállhatsz rá.
Balázs elmosolyodott, és másnap reggel első dolga volt megnézni, vajon a saját kisvasútja is máshogy állt-e, mint este…
Itt a vége, pöfögj vele éjjelre!
