Egy langyos nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, miközben a levelek lágyan susogtak körülötte. A fa most aranyló fényben ragyogott, mintha a forró szavanna történeteit mesélné el neki. Amikor Balázs kinyitotta a varázskönyvet, egy különleges mese bontakozott ki előtte:
– Messze, az afrikai szavannán, ahol a nap aranyszínűre festette a füvet, és a madarak vidáman csiripeltek, élt egy kis elefántbébi, akit Ellának hívtak. Ella különleges volt, nemcsak a puha, szürke bőrével és apró ormányával, hanem a hatalmas kíváncsiságával is. Mindig új dolgokat akart tanulni, és sosem félt kérdezni.
Egyik délután, miközben a csordája egy tó partján pihent, Ella egy különös hangot hallott a szélben. Egy lágy, gyönyörű dallam úszott a levegőben, mintha maga a szél játszaná.
– Hallottad ezt, anya? – kérdezte izgatottan Ella, miközben ormányával az ég felé mutatott.
Dina mama, Ella anyukája, elmosolyodott. – Ez a szél dala, kicsim. A szavanna minden élőlénye hozzájárul a természet nagy zenéjéhez.
Ella csodálkozva fülelt tovább. De ő nem csak a szelet hallotta – valami mást is. Egy halk, szomorú trombitálást.
Ella követte a hangot, és egy bokor mögött meglátott egy másik kis elefántot, aki egyedül álldogált egy fa árnyékában.
– Szia! Miért vagy itt egyedül? – kérdezte barátságosan.
A kis elefánt szomorúan nézett rá. – A nevem Zizu. Elvesztettem a csordámat. Nem tudom, merre menjek.
Ella szíve összeszorult. Tudta, hogy egy elefántcsorda mindig együtt marad, és hogy Zizu biztosan nagyon magányos lehet.
– Ne aggódj! – mondta Ella. – Az elefántok mindig segítenek egymásnak. Anyukám azt mondta, hogy az ormányunkkal nemcsak enni és inni tudunk, hanem üzeneteket is küldhetünk egymásnak.
Zizu nagy szemekkel nézett Ellára. – Üzenetet? Hogyan?
Ella hátralépett, mély levegőt vett, és ormányával egy hosszú, hangos trombitálást küldött a szélbe. A hang messzire szállt, át a szavannán, el a távoli fák fölött.
– Ezt anyukámtól tanultam – mondta Ella. – Ha egy elefánt elveszik, a csordája mindig meghallja a hangját.
Zizu izgatottan várta a választ. És nem kellett sokáig várni! Hamarosan egy másik, mély trombitálás hallatszott a távolból.
– Ez az én csordám! – kiáltotta Zizu boldogan. – Ők válaszoltak nekem!
Hamarosan a távolban porfelhő emelkedett, és egy csapat elefánt közeledett. Amikor odaértek, Zizu boldogan rohant az anyukájához, aki szorosan magához ölelte ormányával.
– Köszönöm, Ella! Nélküled nem találtam volna vissza! – mondta hálásan Zizu.
Dina mama büszkén nézett Ellára. – Nagyon okos voltál, kicsim. Az elefántok nemcsak erősek, hanem egymásra is mindig vigyáznak. Az ormányunk nemcsak eszköz, hanem a szívünk hangja is.
Ella boldogan mosolygott. Most már tudta, hogy a természet dallama nemcsak a szél és a madarak hangja, hanem az elefántok hívása is, amely összeköti a csordát és soha nem hagy senkit magára.
Mit tanultunk Ellától, az elefánttól?
- Az elefántok törődnek egymással – Ha egy elefánt elveszik, a csordája mindig megpróbálja megtalálni.
- Az ormány nemcsak eszköz, hanem kommunikációs eszköz is – Az elefántok trombitálással üzennek egymásnak.
- A természet minden hangja egy része a nagy dallamnak – A szél, az állatok hangja és az elefántok hívása mind része a szavanna különleges zenéjének.
- A bátorság és a kedvesség mindig segít – Ella segített Zizunak hazatalálni, mert hitt abban, hogy mindenki megérdemli, hogy együtt legyen a családjával.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– A természet hangjai összekötnek minket. Néha elég egy apró jel, hogy visszataláljunk oda, ahová tartozunk.
Balázs mosolyogva indult haza, és azon gondolkodott, milyen csodálatos, hogy az állatok ennyire vigyáznak egymásra.
