Egy forró, de békés délután Balázs árnyékba húzódott a Mesefa alá. A napfény arany csíkokat festett a fűre, és a levelek épp csak mozogtak a langyos szellőben. A varázskönyv halk dörrenéssel kinyílt, mintha egy távoli földrész dobbanását hallatta volna. Balázs kíváncsian olvasni kezdett:
Az elefántcsalád útja
Valahol messze, egy végtelen, forró szavannán élt egy szerető és összetartó elefántcsalád. A család vezetője Matilda mama volt – bölcs, türelmes, és mindig tudta, merre kell menni. Ott volt még Bobo, a kissé szeleburdi apa, aki szeretett viccelődni, és a három kiselefánt: Lolo, Mapi és a legkisebb, Pici.
Pici volt a legfiatalabb, és mindig lemaradt. Nem azért, mert nem akart menni, hanem mert mindenre rácsodálkozott: egy szitakötőre, egy különös hangra, egy csigára a fűben.
– Gyertek már! – kiáltotta mindig Lolo, aki már nagyfiúnak tartotta magát.
– Várjuk meg Picit – mondta Matilda nyugodtan. – Ő is a családunk része.
Egy napon Matilda mama bejelentette:
– Eljött az idő. El kell indulnunk az új vízlelőhely felé. Hosszú az út, de együtt meg tudjuk csinálni.
Az elefántcsalád elindult. Mentek hegyen-völgyön át, keresztül poros ösvényeken és virágos réteken. Lolo versenyzett Mapival, Bobo papa viccesen utánozta a madarakat, és Pici… Pici próbált lépést tartani.
– Fáradt vagyok… – sóhajtotta végül.
Matilda megállt, és lehajolt hozzá.
– Tudod, mit tesz az igazi vezető? Figyel a legkisebbre is.
És ettől kezdve az egész család lassabban ment. Nem azért, mert gyengék voltak – hanem mert erősek együtt.
Amikor megérkeztek a tiszta vizű tóhoz, a nap már lebukott a domb mögött. A család együtt fújt vizet az ég felé, nevetett, és örömében trombitált.
Pici boldogan szaladt körbe – persze, csak elefántosan –, és így kiáltott:
– Megcsináltuk! Mert együtt voltunk!
Balázs becsukta a könyvet, és halkan így szólt:
– A legnagyobb erő a családban van.
A Mesefa lágyan susogott:
– Az igazi utazás nem a lábakon, hanem a szívekben történik.
Itt a vége, dobbants vele!
