Egy langyos nyári reggel Balázs csendben ült a Mesefa tövében. A fű még harmatos volt, a levegő olyan, mint egy álom utáni félmosoly. Balázs nem volt szomorú, csak valahogy… tele volt belül. Nem tudta, miért.
A Mesefa ágai enyhén megmozdultak. Egy barna levél lesiklott, megpördült, és Balázs ölébe hullott. A levél közepén egy vékonyka, puha lap rejtőzött. A fiú kinyitotta.
Egy hajó képe rajzolódott elő, zászlóval, napfényben csillogó vízen. Alatta egy apró felirat állt:
„Az első hajózás – amikor a világ ringani kezd benned.”
Balázs halkan olvasni kezdte.
Az első hajóút
Balázs négyéves volt, amikor először hajóra szállt.
A kikötőhöz vezető úton minden kavicsot megnézett. Cipőjével belerúgott a porba, és közben a móló deszkáit nézte, mintha azok egy titkos út térképét rejtenék.
A hajó ott ringott a vízen: hófehér volt, az orrán színes zászlók, és az egész olyan illatú, mint a nyári szél meg az ismeretlen kaland együtt.
– Ez egy sétahajó – mondta anya. – Nem siet sehova. Csak mutatja a világot.
Balázs szorosabban fogta anya kezét.
– Akkor én is csak nézni fogok.
És felszálltak.
A hajó lágyan mozdult. Nem lökött, nem rántott – csak ringott, mint egy mese kezdete.
Balázs a hajó orránál ült le egy padra, apa mellé. A víz mély volt és csillogó. A hullámok mintha meséltek volna, de nagyon halkan, hogy csak az értse, aki figyel.
A part lassan távolodott, a házak kisebbek lettek.
A világ szűnt meg, ami a parthoz kötötte őt. És valami más kezdődött.
Nem történt semmi különös – és mégis minden megváltozott.
A hajó alatt a víz lüktetett.
A madarak csöndesebbek lettek.
És Balázs úgy érezte, mintha valami régóta bent lakó érzés most először tudna kilélegezni.
Egy kedves néni egy kis, fényes kavicsot csúsztatott Balázs markába.
– Emlék – mondta csak ennyit. – Az első úthoz mindig jár egy kavics. Hogy tudd: elindultál.
Balázs megnézte. Nem volt különleges. De meleg volt, ahogy a kezében tartotta.
A hajó megállt egy percre a tó közepén. Balázs felállt, és kitárta a karját, mintha szárnyai lennének.
Nem mondta ki, de tudta:
itt valami új kezdődött.
Mikor partra értek, a hajó már nem ringott – de Balázs igen. Belül. Még mindig.
– Anya… szerinted egy hajó tudja, hogy vitt valakit, aki most már más? – kérdezte halkan.
Anya elmosolyodott.
– Szerintem pontosan ezért indulnak újra meg újra.
Balázs nem válaszolt. Csak megszorította a kavicsot a zsebében.
A Mesefa újra meglibbentette leveleit.
Balázs a térdére hajtotta a könyvet. A kavics ott volt mellette, és most már tudta:
Az első hajóút nem attól különleges, hogy messzire visz. Hanem hogy mássá válsz tőle. Belül. Csendesen. Örökre.
Itt a vége – de a tó még ott van, és néha elég csak lehunyni a szemed, hogy újra hajón ülj.
