Egy szelíd, napsütéses délutánon Balázs a Mesefa árnyékába húzódott. A levelek finoman susogtak a szélben, és a fa mély, zengő hangon megszólalt:
– Balázs, ma egy különleges történetet hoztam neked. Szavannákon, napsütötte dombok között játszódik, ahol a fű aranyszínűen ring, és az állatok mind ismerik egymást. Készen állsz?
– Igen, Mesefa! – mondta Balázs csillogó szemmel. – Mesélj nekem az oroszlánról!
A Mesefa levelei megzörrentek, és máris elkezdődött a varázslat…
A szavanna közepén élt egy fiatal oroszlán, akit Liono-nak hívtak. Még nem volt hatalmas sörénye, de már próbálta eltanulni a felnőttek komoly járását. Minden nap figyelte a többi állatot: a zsiráfokat, amint a magas fákról legelésztek, vagy a zebracsapatot, ahogy csíkosan futottak át a mezőn.
Liono szerette volna, ha neki is lennének barátai, de sokan félénken elbújtak előle. Hiszen oroszlán! A szavanna királya, még ha csak kicsi is. Egyik nap azonban valami megváltozott.
A vízlelőhely mellett egy furcsa hangot hallott:
– Hopp! Ajaj! Segítség!
Liono odaszaladt, és egy apró szurikátát látott, aki beszorult két kő közé.
– Ne félj, kis barát – mondta gyengéden Liono. – Segítek!
Óvatosan megemelte a követ, és a szurikáta kiszabadult.
– Köszönöm! – nevetett a kis állat. – A nevem Tiko, és azt hiszem, most tartozom neked egy történettel!
És Tiko mesélni kezdett arról, hogyan építenek alagutakat a homok alatt, hogy a nap ne perzselje őket. Liono ámulva hallgatta, mert ilyet még sosem hallott.
Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk egy zebra, akit Lela-nak hívtak. Ő hallotta, ahogy Liono segített Tikónak, és odamerészkedett.
– Sokan azt hiszik, a csíkjaink csak díszek – mondta mosolyogva Lela. – De segítenek abban, hogy a hőségben ne legyen túl melegünk!
Tiko felkacagott. – Akkor ti mindig jól „öltöztök”!
Mindhárman nevetésben törtek ki, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek. Napról napra tanultak egymástól valami újat. Liono megtudta, hogy a szurikáták figyelő tornyokat építenek, ahol egy társuk mindig őrködik. Lela pedig megmutatta, hogyan lehet a víz csillogását követni, ha valaki megszomjazik.
Egy délután nagy szél támadt, és a fű hullámai mögött egy kis madár csapódott a földhöz. A neve Rubi volt, piros csőrével és fényes tollával.
– Jaj, elvesztettem a fészkem! – pityergett.
– Ne búsulj! – mondta Liono határozottan. – Megkeressük!
Elindultak együtt: Tiko a földön szaladt, Lela a magas fűn túllátva irányt mutatott, Rubi pedig, amint összeszedte magát, újra felszállt. Mire a nap lebukott, megtalálták a kis faágat, ahol a fészek hintázott. Rubi boldogan csiripelt, és körberepülte új barátait.
– Ti vagytok a legjobb csapat a szavannán! – trillázta. – Mert ahol barátság van, ott az ég is derűsebb.
Aznap este a négy barát a majomkenyérfa árnyékában ült, és nézte a csillagokat. A szél puhán simogatta a füvet, mintha csak azt suttogná: „együtt minden könnyebb”.
Liono szíve melegséggel telt meg. Rájött, hogy a barátság nem a méretről vagy az erőről szól, hanem arról, hogy figyelünk egymásra, segítünk, és örülünk együtt a naplementének.
– Most már tudom, mit jelent barátnak lenni – mondta halkan.
Rubi, Tiko és Lela egyszerre válaszolták:
– Mi is!
És a holdfény alatt négy árnyék egybefonódott a homokban.
A Mesefa elcsendesedett, majd mosolyogva szólt Balázshoz:
– Látod, Balázs, a barátság ott születik, ahol nyitott szívre talál. Nem az számít, ki nagyobb vagy erősebb – hanem az, hogy meghallgatjuk egymást, és segítünk, ha baj van.
Balázs elmosolyodott, és megsimogatta a Mesefa törzsét.
– Én is szeretek segíteni a barátaimnak – mondta halkan.
A levelek lágyan összesúgtak:
– Akkor te is igazi barát vagy, Balázs.
És a szél elvitte a szavakat messzire, a csillagok közé.
