Aznap délután a felhők lassan úsztak az égen, és Balázs a Mesefa tövében fekve figyelte, ahogy egyik a másik után sodródik el. A játszótéren gyerekek futottak, ugráltak, versenyeztek. Ki tud gyorsabban mászni, ki tud messzebbre ugrani, ki tud egyszerre három dolgot csinálni. Mindenki sietett. Mindenki tett-vett, hangoskodott.
Csak Balázs nem. Ő nem akart most versenyezni. Sem ugrani. Sem hangoskodni. Csak lenni. Úgy… csendesen. Mint amikor nem kell semminek történnie, csak mert mindenki mással történik valami.
A Mesefa levelei mintha megértették volna ezt. Finoman megrezdültek, és egy lap puha zizegéssel pergett Balázs ölébe. A varázskönyv kinyílt, és a történet, amit előbújt, olyan volt, mint egy hosszú, kényelmes sóhaj: Bendegúz, a csüngőhasú kismalac meséje.
Valahol egy napsütötte kis tanyán, ahol a fű mindig zöldebbnek tűnt a fák alatt, és a sár sosem volt túl mély, élt egy kismalac. Rózsaszín volt, gömbölyű, rövid lábú, és akkora hasat hordott, hogy az néha előbb befordult a sarkon, mint ő maga.
A neve Bendegúz volt. De a legtöbben csak így hívták: „Bendegúz, a Lassan.”
Nem gúnyból, csak mert… hát valóban: ő volt a leglassabb a tanyán.
Míg a libák rikácsolva rohantak a tóhoz, míg a tyúkok egymást megelőzve kapirgáltak a magvakért, míg a kecskék ugráltak, és a kutya már reggel ötször körberohanta az udvart, addig Bendegúz… nos, ő épp egy pitypangot szagolt meg. Vagy két lépést tett. Vagy csak állt, és hallgatta a szél suhogását.
Sokan nem értették. Egyesek türelmetlenek lettek. Mások megmosolyogták. De Bendegúz nem zavartatta magát.
– Minek sietni? – kérdezte egyszer egy rohanó kacsától. – A Nap is ráér, pedig minden nap végigmegy az égen.
S amikor megkérdezték tőle:
– De hát mit csinálsz egész nap?
Ő csak annyit mondott:
– Nézek, hallgatok, szagolok. Figyelek.
És ez valóban így volt. Bendegúz meglátta, ha egy katica mászott a fűszálon. Meghallotta, ha a sárban egy buborék kipukkant. Megszagolta az esőt, mielőtt esni kezdett. És mindig tudta, melyik fa árnyéka a legfinomabban hűvös délutánonként.
Egy napon azonban különös dolog történt.
Egy kis veréb fióka esett le a fészkéből, egyenesen az udvar szélére. A tyúkok kotkodálva rohantak oda, a kutya ugatott, a kecskék futkosni kezdtek, a libák rémülten szárnycsapkodtak.
– Hívjunk segítséget!
– Mit csináljunk?
– Valaki szóljon a gazdának!
Mindenki mozgott. Hangosan. Kapkodva. A kis madár viszont egyre kisebbre húzta magát a zajban. Reszketett.
És akkor… jött Bendegúz.
Nem sietett. Nem kiáltott. Nem futott. Csak odament. Lassan. Komótosan. Megállt a kismadár mellett, lehajtotta a fejét, és csendesen megröffent.
A kismadár felnézett rá. Nagy, fekete szemeivel pislogott egyet, majd kettőt.
Bendegúz lassan lefeküdt mellé. A nagy, meleg teste mellé húzódott a fióka. A többi állat elcsöndesedett. Senki nem szólt. Csak nézték, ahogy Bendegúz ott van – nem csinál semmi különöset. Csak jelen van. Mint aki tudja: néha nem kell több, csak ott lenni valaki mellett, és nem mozdulni el.
Mire lement a Nap, a fióka újra a fészkében volt. A gazda segített neki, de előtte sokáig csak nézte, ahogy a kis madárka Bendegúz oldalához bújva lassan megnyugszik.
Attól a naptól kezdve, ha valaki elfáradt, elbújt, megszeppent, vagy csak egyszerűen nem tudott lépni a világ zajában – Bendegúzt kereste.
Nem a gyorsat. Nem a hangosat.
Hanem azt, aki nem sietett sehová.
Balázs lehunyta a szemét, és egy kicsit jobban beburkolózott a csendbe. Már nem zavarta, hogy mások szaladnak, kiabálnak, versenyeznek. Ő most csak lenni akart. Egy kicsit „Bendegúzosan.”
A Mesefa lassan leejtett egy sárga levelet. A levegőben pörgött, táncolt, majd Balázs mellé ért. Egy levél, ami nem sietett. Csak úgy megérkezett.
Itt a vége – lassan, komótosan bújj bele békébe.
