Egy hűvös, tavaszi reggelen Balázs a Mesefa alatt üldögélt. A varázskönyv ekkor finom, ezüstös fényben kezdett ragyogni. Ahogy Balázs óvatosan kinyitotta, a lapok maguktól fordultak, és egy új történet kezdődött:
Egy sűrű erdő közepén, egy csillogó, nyugodt tó partján élt egy szorgalmas hód, akit Beninek hívtak. Beni híres volt a tó környékén a legszebb gátjairól és faháziról, amit a patak közepén épített. Imádta a munkát: a fák rágását, a gátak építését és a víz csobogását hallgatni.
Bár Beni büszke volt a munkájára, egy dolog bántotta: a tó tükrében sosem látta tökéletesnek a házát. Ha egy ágat nem talált elég egyenesnek, vagy egy követ túl kicsinek látott, addig dolgozott, amíg nem volt tökéletes.
Egy este, amikor a nap utolsó sugarai aranyszínűre festették a vizet, Beni ismét a tó partján állt, és a házát nézte a víz tükrében.
– Még mindig nem tökéletes – sóhajtotta. – Talán holnap jobban sikerül.
Ekkor egy lágy hang szólalt meg a tó felől. Egy apró vízililiom nyílt ki a tó közepén, és a szirmai közül egy kis béka ugrott elő.
– Miért gondolod, hogy nem tökéletes, amit építettél? – kérdezte a béka mosolyogva.
– Mert mindig találok valamit, amit jobban is csinálhattam volna – válaszolta Beni.
A béka közelebb ugrott.
– Nézd csak meg a tó tükrét! Mit látsz benne?
Beni a vízre pillantott. Ott volt a háza, a gát, a fákkal szegélyezett part – és benne ő maga is.
– Látom a házamat és… magamat. – mondta tétován.
– Pontosan! – kiáltotta a béka. – Ez a tó tükre. Minden, amit benne látsz, te magad vagy. Nem kell tökéletesnek lennie, mert a valódi szépség a munkád szeretetében rejlik.
Beni elgondolkodott. Másnap reggel felébredve már nem a tökéletességre törekedett. Ahelyett, hogy a hibákat kereste volna, inkább a munkája örömére figyelt. A szomszédos állatok is csodálni kezdték a házát – nem azért, mert tökéletes volt, hanem mert Beni szívét-lelkét beletette.
A béka minden este a tó közepén ült, és mosolyogva figyelte, ahogy Beni boldogan dolgozik.
Balázs becsukta a varázskönyvet. A Mesefa levelei lágyan zizegtek a szélben, mintha ezt suttognák:
– Néha a legnagyobb szépség nem a tökéletességben, hanem az apró hibákban és az út örömében rejlik.
Balázs elmosolyodott, és arra gondolt, hogy legközelebb ő is így fog tekinteni a saját munkáira.
Itt a vége, fuss el véle!
