Egy kora reggelen Balázs a Mesefa tövében üldögélt, miközben az ébredő város zajaival telt meg a levegő. A távolból dudálás hallatszott, nevetés, kopogó esőcseppek az ablakon – és ekkor a varázskönyv lapjai újra megmozdultak. Egy busz képe tűnt elő… de nem akármilyen buszé.
Berci, a boldog kisbusz
Berci egy sárga-piros kisbusz volt, kerek, kedves szemekkel az elején, és egy hangos, vidám „bip-bip!” dudával. Nem volt se hatalmas, se gyors – de ő szállította a gyerekeket a legszuperebb programokra.
– Hová megyünk ma, Berci? – kérdezték izgatottan a gyerekek minden reggel, miközben felugráltak a lépcsőjén.
– Ma… állatkert! – felelte Berci zümmögve, és a motorja örömteli brummogásba kezdett.
A gyerekek dalokat énekeltek, Berci pedig dudálással kísérte őket. Minden kanyarban úgy fordult, hogy senki se billenjen meg, és mindig megállt, ha valaki csak integetett egy nagy mosollyal.
Egy napon nagy eső zúdult a városra. A kirándulást majdnem lemondták – de Berci kérlelte az óvó nénit.
– Bízz bennem! Csak ültessétek be őket!
És mikor a kisbusz elindult, valami varázslatos történt. Bár az eső zuhogott, Berci ablakaira szivárványcseppek hullottak, és a gyerekek minden ablakon más-más világot láttak: tengerpartot, erdőt, hegyeket.
– Mintha álomutazáson lennénk! – kiáltotta az egyik kisfiú.
Berci nemcsak szállított – figyelt is. Tudta, ki fél a kutyától, ki szeret elöl ülni, és ki nézi szívesen a madarakat. Egyik nap, amikor egy kisfiú szomorúan ült hátul, Berci halkan megzizzent, és a hangszórón egy kedves dalt játszott – pont azt, amit a kisfiú otthon is hallgatott lefekvés előtt.
És a fiú elmosolyodott.
Balázs becsukta a könyvet, és halkan így szólt:
– Ha egyszer kisbusszal megyek, keresni fogom azt a dudálást… azt a „bip-bip!” hangot, amit csak Berci tud.
A Mesefa levelei zizegve bólogattak:
– Mert nem az a fontos, hová mész – hanem, hogy ki visz oda boldogan.
Itt a vége, bip-bip véle!
