Balázs egy fényes őszi délután a Mesefa alatt gubbasztott.
Egy város térképét hajtogatta szét az ölében, de valahogy semmit nem keresett rajta. Csak nézegette a neveket.
– Vajon melyik utca őrzi azt, amit soha senki nem mesélt el róla?
A Mesefa lassan meglebegtette az egyik ágát. Egy bordó fedelű könyv pottyant Balázs ölébe. Rajta egy aranyvonalas rajz: egy emeletes busz, aki kissé oldalra billenve mosolygott.
„Berci, a busz, aki mindent tudott – de csak annak mesélt, aki figyelt.”
Balázs azonnal kinyitotta.
Berci, az emeletes busz, nem volt fiatal.
Sőt. Ő volt az első városnéző busz ebben a városban. A többiek már nyugdíjba mentek vagy turistás matricákkal borították magukat, de Berci maradt.
Nem a gyorsaságért.
Nem a légkondicionálóért.
Hanem azért, mert őt mindenki ismerte. Ő pedig mindenkit ismert.
Minden reggel a régi operaháznál indult. És minden utasra máshogy zöttyent.
Volt, akinek megkoccantotta a könyökét a kapaszkodóval – de csak azért, mert ott jegyzetlap volt kilógva.
Másnak halkan nyikorgott egy utcánál – pont ott, ahol édesanyja gyerekkorában almát árult.
Berci tudta, mit jelent egy sarok. Egy pad. Egy régi ablak. Egy tűzfal. Egy elfelejtett kávézó.
De nem mesélt bárkinek.
Csak annak, aki elrakta a telefonját. Aki felnézett. Aki nem a nevezetességeket nézte – hanem a részleteket.
Egy napon egy kisfiú szállt fel. Egyedül. Egy jeggyel, amin nem volt dátum. Csak ennyi:
„Mutass valamit, amit más nem látott.”
Berci nyikorgott egyet. A lámpa kétszer pislogott. És a busz nem indult a szokásos irányba.
Elhajtott a főtér mellett – de nem állt meg.
Megkerülte a színházat – de nem mutatta be.
Helyette bement egy sikátorba, ahol már régen nem járt semmi kerekű.
Ott volt egy fal – töredezett csempékkel, egy régi graffiti szélén egy cipőfűző alakú firka.
– Itt találkozott két ember. Nem szóltak egymáshoz. De ugyanazt érezték – morogta halkan Berci, a visszapillantón keresztül.
A fiú csak nézett. És bólogatott.
Mentek tovább. Egy apró bolt előtt lassított.
– Itt sírt először valaki örömében. Azt hitte, sosem lesz újra munkája. Lett. És lett boltja is.
A fiú most már mosolygott.
Berci aznap egyetlen „látványosságot” sem mutatott.
De megmutatott egy várost. Ahogy egy szív emlékszik rá.
Mikor a végállomásra értek, a fiú csak annyit kérdezett:
– Hol lehet ilyen buszból egy?
Berci csak halkan döccent egyet.
A fiú zsebéből elővett egy kis térképet. Az egyik utcát halvány ceruzavonallal bekarikázta.
Aztán leugrott, és elszaladt.
Berci még sokáig állt ott.
Mert tudta: valaki most már figyel. És mesélni fog helyette is.
Balázs becsukta a könyvet. Felnézett. És elhatározta, hogy holnap nem csak a nevezetességeket nézi meg.
Hanem a párkányokat. A jeleket a falakon. A furcsa, otthagyott padokat.
És talán – ha nagyon figyel – meghallja azt is, amit csak Berci tud elmesélni.
Itt a vége – hallgasd meg a várost, ne csak nézd.
