Egy kellemes tavaszi reggelen Balázs a Mesefa tövében üldögélt, miközben a nap sugarai átszűrődtek a zöld levelek között. A Mesefa lágyan susogott, és egy új történet bontakozott ki Balázs szeme előtt.
Boldizsár, a borz nyugodt napja
Egy hűvös, árnyas erdő mélyén élt egy borz, akit Boldizsárnak hívtak. Boldizsár nem volt sem különleges, sem híres, és ő ezt így szerette. A napjait csendesen, békésen töltötte. Szerette a hosszú alvásokat, a lassú sétákat az erdőben, és azt, amikor a levelek alatt keresgélt finom falatok után.
Egyik nap azonban az erdő kis lakói izgatottan szaladgáltak, mert valami különleges dolog történt: egy nagy madár énekelt a rét szélén, és mindenki kíváncsi volt rá.
– Boldizsár, jössz te is megnézni? – kérdezte a kis őzike.
– Köszönöm, de én inkább maradok – mondta mosolyogva Boldizsár. – A madár éneke biztos szép, de én most inkább csak hallgatnám az erdő csendjét.
Az állatok csodálkoztak, hogy Boldizsár nem rohan velük, de ő már tudta, hogy a legszebb pillanatok néha a legegyszerűbb dolgokban rejlenek.
Ahogy az erdő elcsendesedett, Boldizsár leült egy öreg fa tövébe, és hallgatta, ahogy a szellő finoman megzörgeti a leveleket. Egy kis pillangó szállt le mellé, és Boldizsár elmosolyodott.
– Milyen szép vagy – suttogta halkan.
A nap fénye átsütött az ágak között, és Boldizsár bundáján aranyló foltok játszottak. Ekkor eszébe jutott valami, amit még nem próbált: sosem ment fel a kis domb tetejére az erdő szélén, ahonnan az egész völgyet látni lehetett.
– Ma ideje valami mást is látni – döntötte el.
Lassan, nyugodtan elindult a domb felé. Nem sietett, nem versenyzett senkivel. Útközben megállt, hogy megszagoljon egy virágot, és hallgatta a méhek zümmögését. Mikor felért a domb tetejére, megállt és elámult.
Előtte terült el az egész erdő: zöld lombkoronák, csillogó patak, messze pedig a rét, ahol a többiek a madarat hallgatták. A napfény melegítette a bundáját, és Boldizsár boldog volt.
– Nem is kell mindig sietni – gondolta. – A nyugalom is lehet kaland.
Balázs mosolyogva csukta be a könyvet. A Mesefa lágyan susogott:
– Néha a legszebb történetek azok, amelyekben semmi nagy nem történik, csak épp élvezzük a pillanatot.
Balázs elgondolkodott, majd hátradőlt a fűben, és csak figyelte, ahogy a levelek között táncol a fény. És azt érezte, hogy ez is egy szép nap lesz.
Itt a vége, fuss el véle!