Egy napsütéses délután Balázs a Mesefa tövében heverészett, és egy furcsa kérdés jutott eszébe: „Barátkozhat egy bika egy kecskével?”
A fa levelei megzizdültek, a varázskönyv megnyílt, és egy tarka rét tárult Balázs elé, ahol épp egy nagyon különleges barátság kezdődött.
Bori, a bika
Bori egy nagy, erős bika volt, akit mindenki tisztelt – vagy inkább félt – a falusi tanyán. Szarvai vastagok, patái erősek voltak, és ha valaki túl közel ment a karámjához, Bori csak böffentett egyet, és máris visszaléptek.
De Bori nem volt haragos. Csak félénk. Sosem tudta, hogyan kezdjen beszélgetni. A többiek mindig csak ezt mondták:
– Bika vagy, maradj bika! Ne keveredj másokkal!
Kelekótya egészen más volt. Kicsi, ugrálós, csupa kíváncsiság és bohóság. A nevéhez híven folyton valamin nevettek rajta: egyszer a tyúkok közé ugrott, máskor a szalmába bújt, és kikiabált, hogy ő egy oroszlán.
Minden állattal szóba állt, de senki sem vette igazán komolyan.
Egy délután Kelekótya a kerítés tetején egyensúlyozott, és véletlenül átesett Bori karámjába. Puff!
Bori megriadt, felhorkant, de mielőtt elijesztette volna, Kelekótya már fel is pattant, és így szólt:
– Hűha, milyen szép a karámod belülről! És ez a széna! Te választottad?
Bori csak pislogott. Soha senki nem bókolt még neki. Végül így felelt:
– Nem… de örülök, ha tetszik.
És innentől minden nap találkoztak. Kelekótya mesélt, Bori hallgatott. Kelekótya ugrabugrált, Bori lassan bólogatott.
Az állatok egy ideig furcsán nézték őket.
– A bika és a kecske? Ugyan már! – morogta a disznó.
– Micsoda párosítás! – kotyogta a liba.
De Bori nem törődött velük. Mert Kelekótyával nem kellett nagynak vagy félelmetesnek lennie – csak önmagának.
És Kelekótya is boldog volt, mert végre volt valaki, aki igazán figyelt rá, nem csak nevetett rajta.
Egy este nagy vihar csapott le a tanyára. A karámok megremegtek, és Kelekótya kifelé sodródott a rétre, ahol már dőlt a fa. Bori látta mindezt a villámok fényében.
– Segítenem kell neki! – gondolta.
Szarvát a kapunak feszítette, kilökte, és széllel-szemben, patáit csúsztatva elindult. Mire odaért, Kelekótya a földön reszketett. Bori óvatosan melléfeküdt, és testével melegítette.
Reggel a vihar elmúlt, és a napfény két barátot világított meg, akik egymás mellett feküdtek a mezőn.
Balázs becsukta a könyvet, és mosolyogva ennyit mondott:
– Néha a legkülönösebb barátság a legerősebb.
A Mesefa levelei mintha tapsoltak volna a szélben.
Itt a vége, böffents véle!
