Egy tavaszi délután Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt, és ahogy megérintette a repedezett kérget, a fa lágyan felzizzent, majd egy új mese bontakozott ki előtte:
Borka, a kíváncsi medvebocs
A nagy erdő szívében, ahol a fák úgy susogtak, mintha titkokat mesélnének, élt egy kis medvebocs, akit Borkának hívtak. Borka még kicsi volt, de a kíváncsisága annál nagyobb. Minden reggel korábban ébredt, mint a többiek, és máris útnak indult, hogy új dolgokat fedezzen fel az erdőben.
– Mami, ma egészen a patakig elmegyek! – mondta egy reggel izgatottan.
– Csak óvatosan, Borka – válaszolta a medvemama. – És ne felejtsd el, mindig nézz körül, hallgass a szívedre, és figyeld az erdőt.
Borka bólintott, és máris szökdécselt lefelé a dombon, puha mancsai alatt ropogott az avar.
A pataknál Borka megállt, és ámulva nézte, hogyan csillog a víz a napsütésben. Egy kék szitakötő suhant el mellette.
– Szia! – rikkantotta Borka. – Hová repülsz?
– Csak körbenézek – válaszolta a szitakötő. – A világ tele van színekkel!
Borka elmosolyodott. Ő is szerette a színeket: a virágok pirosát, az ég kékjét, az erdő zöldjét, és most már a víz fénylő tükrét is.
Továbbindult, és egy árnyas ösvényre talált. A fák itt sűrűn álltak, a napfény alig szűrődött át. De Borka nem félt. Lassan lépkedett, és minden egyes nesz, madárhang vagy zizegés újabb izgalmat hozott.
Ekkor egy kis sünit pillantott meg, aki épp egy fatönkön egyensúlyozott.
– Megtanítasz így sétálni? – kérdezte Borka.
A süni bólintott, és megosztotta a titkát:
– A türelem! Lassan, lépésről lépésre.
Borka kipróbálta. Először bizonytalanul, majd egyre magabiztosabban egyensúlyozott végig a fatörzsön. A végén boldogan kacagott.
A nap már lebukóban volt, amikor Borka elindult vissza az anyukájához. Útközben felidézte, mit tanult: hogy a világ tele van színekkel, hangokkal, barátokkal és apró csodákkal – csak meg kell állni és figyelni.
Otthon a medvemama ölelésébe bújt, és halkan ezt súgta:
– Ma nagyon sokat láttam, de a legjobb mégis az, hogy visszajöhettem hozzád.
A Mesefa levelei lágyan susogtak a szélben, és Balázs boldogan mosolygott. Tudta, hogy a kíváncsiság mindig szép helyekre visz – főleg, ha közben hazatérhetünk azokhoz, akiket szeretünk.
Itt a vége, fuss el véle!
