Egy meleg, nyári napon Balázs a Mesefa árnyékában pihent. A levelek kellemesen susogtak, és a távolból madárcsiripelés hallatszott. Ahogy Balázs megsimogatta a könyv borítóját, az lapozni kezdett, és egy új történet kelt életre – egy pocsolyányi tó mélyén…
Bubu, a bébi víziló bátor napja
Egy sekély, meleg vizű tó partján, ahol a sár finoman cuppogott minden lépésnél, élt Bubu, a bébi víziló. Bubu még kicsi volt, de annál kíváncsibb. Imádott pancsolni, lubickolni és a mamájához bújni.
De volt egy dolog, amitől Bubu mindig félt: a mély víz.
– Nem megyek be oda! – jelentette ki minden alkalommal, amikor a tó közepére nézett. – Túl mély! És sötét!
– Nem kell sietni, kicsim – mondta mama türelmesen. – Minden víziló akkor úszik, amikor készen áll rá.
Egy délután, amikor a nap sugarai csillogtak a tó felszínén, Bubu egy kis teknőst látott sodródni a víz közepén. A teknős bajban volt – nem tudott visszafordulni!
Bubu körbenézett. A nagyobb vízilovak messzebb voltak, és senki nem vette észre a kis bajba jutott teknőst.
A szíve hevesen vert. A mély víz… a sötétség… de a teknős segítségért kapálózott!
Bubu vett egy nagy levegőt.
– Most vagy soha! – gondolta.
És beleugrott a vízbe.
Először remegett minden tagja. De aztán… elkezdett lebegni. A lábai mozdultak, a teste vitte a víz, és Bubu úszott. Nem gyorsan, nem ügyesen – de úgy igazán.
Elérte a teknőst, és óvatosan az orrával a partra terelte.
A partról mindenki nézte. És amikor kijöttek, a mama víziló könnyezve ölelte meg.
– Bubu… bátor voltál. Büszke vagyok rád.
A tó tükrén finoman hullámzott a napfény, és mintha maga a víz is suttogta volna:
– A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz… hanem hogy segítesz, még ha félsz is.
Balázs becsukta a könyvet, és mosolygott.
– Talán én is jobban úszom, mint gondolom – suttogta halkan.
A Mesefa zöld lombjai lágyan válaszoltak:
– Aki vízbe mer lépni, az sosem ugyanaz, mint aki parton marad.
Itt a vége, cuppanj véle!
