Egy nyári reggelen Balázs a Mesefa árnyékában üldögélt. A fa hatalmas koronája mintha maga is a Nap fényét gyűjtötte volna össze: aranyló levelei halk csengőszóval rezdültek a szélben. Balázs lehunyta a szemét, mert tudta: a Mesefa mindig mesél, és ha figyelmesen hallgatja, a levelek hangjai lassan egy új történetté fonódnak.
Aznap azonban valami más történt. A fa nemcsak suttogott, hanem dallamot is hozott magával, egy különös, csilingelő éneket, amit Balázs eddig még soha nem hallott.
– Ez nem a szél hangja… – suttogta izgatottan. – Ez valaki énekel!
A Mesefa ágai mintha bólintottak volna, és Balázs úgy érezte, mintha a levelek arra biztatnák: hallgasd csak, ez a mai történet különleges lesz.
A mese egy távoli völgybe repítette, ahol a dombtetőn egy gömbölyded, mosolygós zöld sárkány élt. Nem volt hatalmas és félelmetes, inkább olyan puha és barátságos, mint egy nagy, ölelő párna. Ő volt Bubu, az éneklő sárkány.
Bubu minden hajnalban kiült a domb tetejére, és a kelő nappal együtt énekelt. A hangja tisztán, vidáman csengett, és messzire szállt a réteken át:
🎵„Jó reggelt, világ, itt vagyok én,
egy kis sárkány, ki csak szépen zenél.
Nem riasztok, nem ijesztek,
csak mosolyt varázsolok, ne felejtsd el!” 🎵
A környék állatai mindig odasereglettek: a nyuszik kíváncsian hegyezték a fülüket, a madarak letelepedtek a bokrokra, a mókusok még a diójukat is otthagyták, csak hogy hallhassák a dalt.
Bubu éneke békét és örömöt hozott mindenkinek.
A történetben Balázs egyszer csak maga is felbukkant a völgyben. Meglepődve nézte a sárkányt, majd tágra nyílt szemmel így szólt:
– Hát te… tényleg énekelsz!
Bubu szélesen elmosolyodott, és játékosan meghajolt.
– Tüzet fújni sosem szerettem – mondta halkan. – De a szívem tele van dallal. És én úgy érzem, az ének sokkal több szívet ér el, mint a legnagyobb lángcsóva.
Balázs boldogan hallgatta őt, majd gondolt egyet: elhívja a faluból a gyerekeket is, hogy megismerjék Bubut.
A faluban azonban nem volt mindenki ilyen bátor. Amikor Balázs azt mondta: „Gyere velem, találkozzatok egy kedves, éneklő sárkánnyal!”, a gyerekek összesúgtak:
– Sárkány? Az biztos veszélyes! – suttogták félve.
De Balázs annyira ragyogó arccal mesélt Bubu dalairól, hogy néhányan mégis vele tartottak. Lassan, lépésről lépésre közeledtek a domb felé, ahol Bubu már várta őket. Amikor meglátta a gyerekeket, egy új dalt kezdett:
🎵 „Gyere csak bátran, kis barát,
itt béke és derű vár rád.
Nem tüzet hozok, csak dallamot,
veletek énekelni akarok!” 🎵
A gyerekek először megálltak, de aztán elnevették magukat. A sárkány hangja olyan lágy és vidám volt, hogy minden félelmük elszállt. Egyre közelebb merészkedtek, majd tapsolni kezdtek a dalhoz.
Aztán jöttek az állatok is: a nyuszik ugrándoztak, a madarak csiripeltek, a mókusok doboltak a kis mancsaikkal. Hamarosan a faluból a felnőttek is megérkeztek, és a völgy megtelt nevetéssel és muzsikával.
A Mesefa levelei eközben olyan hangosan csilingeltek, mintha maguk is énekeltek volna Bubival. Balázs szíve megtelt örömmel: tudta, hogy a Mesefa újra egy olyan barát történetét tárta elé, aki nem félelmet hozott, hanem békét és boldogságot.
A dallam lassan elhalkult, a történet véget ért. Balázs újra ott ült a fa alatt, de úgy érezte, mintha ő maga is részese lett volna a nagy közös éneklésnek.
A dal és a kedvesség lebontja a félelmet. A legerősebb erő nem a lángban, hanem a szívben rejtőzik, és aki a szívéből ad, annak hangja mindenkihez elér.
