Egy meleg nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában pihent, amikor a fa susogni kezdett. A levelek finoman zizegtek, és a varázskönyv már nyílt is ki előtte. Egy új mese bontakozott ki a lapokon:
Messze délen, egy színpompás dzsungelben élt egy kaméleon, akit Camillónak hívtak. Camillo apró volt és csöndes, de annál kíváncsibb. Míg a többi kaméleon békésen üldögélt az ágakon, Camillo mindig felfedezni vágyott. Szerette nézni, hogyan változik a dzsungel fénye a leveleken, és hogy milyen színt ölt magára, ha épp egy virág szirmára mászik.
Egy nap, ahogy egy lila virágon üldögélt (és persze ő maga is lilává vált), egy kék pillangó suhant el mellette.
– Szia! Hová repülsz? – kérdezte Camillo.
– Egy különleges tisztásra, ahol minden reggel más virág nyílik! – válaszolta a pillangó, majd eltűnt a sűrű lomb között.
Camillo szeme felragyogott. Egy ilyen helyet látni kell! Elhatározta, hogy megkeresi a tisztást.
Útja során Camillo átmászott zöld leveleken, barna ágakon, piros bogyókon. Mindegyik szín egy pillanatra az ő bőrére is rárajzolódott. Egy pataknál megállt inni, ahol a víztükör szivárványszínben csillogott. Camillo tátott szájjal figyelte, hogyan tükröződnek vissza benne a lombok és a napfény.
Egy fa tövében egy bölcs teknős pihent.
– Merre mész, kis kaméleon? – kérdezte álmosan.
– A tisztást keresem, ahol mindig más virág nyílik – mondta Camillo lelkesen.
A teknős lassan bólintott.
– Akkor figyelj jól: nemcsak a szemeddel, hanem a szíveddel is nézd a világot. Ott találod meg, amit keresel.
Ahogy Camillo haladt tovább, a dzsungel lassan megnyílt előtte. Egy csodálatos, színes tisztásra ért, ahol tényleg minden virág más volt – sárga, kék, narancssárga, rózsaszín, és még olyan is, amit Camillo nem tudott névhez kötni. A színek táncot jártak a levegőben, és a napfény úgy csillogott rajtuk, mint apró tündérpor.
A kék pillangó újra megjelent, és körberepülte Camillót.
– Megérkeztél – csiripelte. – De a legszebb színt te hoztad ide.
Camillo csodálkozott.
– Én?
– Igen. A kíváncsiságod és a nyitott szíved színezi meg ezt a helyet.
Camillo boldogan nyújtózott el egy puha levélen. Nem is kellett tovább mennie – megérkezett.
Balázs becsukta a könyvet, és elmosolyodott. A Mesefa lágyan susogta:
– Néha a legszebb helyek azok, amiket nem azért keresünk, hogy elérjünk valamit – hanem csak azért, mert nyitott szívvel indultunk útnak.
Balázs még sokáig nézte a fák közötti fényt, és már tudta: ő is keresni fogja a világ színeit.
