Egy szép őszi délután Balázs ismét a Mesefához sietett. A levelek már sárgába, bordóba öltöztek, és puhán ropogtak a cipője alatt. Leült a fa tövébe, és megkérdezte:
– Mondd csak, Mesefa, van olyan, hogy valaki fél elindulni, mert még sosem csinált hasonlót?
A Mesefa lombjai susogni kezdtek, és egy apró, aranyszegélyes levél hullott Balázs ölébe. Kinyitotta – és egy új történet bontakozott ki belőle…
Valahol egy nagyváros szélén, egy eldugott villamosremízben állt egy kicsi, narancssárga villamos. A neve Csilingi volt.
Nem volt se régi, se új – épp csak kész lett, frissen festve, csillogóan. De egy dolog még nem történt meg vele: még sosem szállított utasokat.
A többi villamos már régen úton volt reggelente. A kék Csavargó a hosszú körúton járt, a zöld Süvöltő a dombokra kapaszkodott fel, a nagy Szikra pedig a hídon robogott át.
– Gyere velünk, Csilingi! – hívták. – Nagy kaland vár odakint!
De Csilingi csak halkan csengetett.
– Még nem vagyok kész… Mi van, ha nem tetszem az embereknek? Ha eltévedek? Ha leállok?
A régi sárga szerelvény, Matild mama, lassan gördült mellé.
– Tudod, én is féltem az első napomon – mondta kedvesen. – De a sínek nem kérik, hogy tökéletes legyél. Csak azt, hogy elindulj.
Másnap reggel egy kisfiú állt a legutolsó megállóban. A nevét nem tudta senki, de egy rajzot szorongatott a kezében: egy narancssárga villamost ábrázolt, mosolygós arccal.
– Neked rajzoltam – mondta halkan, amikor észrevette Csilingit a sínek végén. – Remélem, egyszer eljössz értem.
Csilingi szíve megdobbant. Nem volt már olyan hangos a félelem. Egy picit helyet kapott benne a vágy is: kipróbálni, milyen adni, vinni, csilingelni, megérkezni.
Aznap délután, amikor a többi villamos pihent, Csilingi először gördült ki a remízből.
Az első kanyarban reszketett egy kicsit. A váltónál lassított. De amikor megérkezett a kisfiúhoz, a szíve csengett először igazán:
– Csiling-csiling! – köszönt a gyereknek.
– Te vagy az! – nevetett fel a kisfiú, és felszállt.
Ahogy haladtak együtt a városon át, emberek mosolyogtak, integettek. Még egy bácsi is megjegyezte:
– Ez aztán egy szép új jövevény!
Este, amikor visszaért a remízbe, Matild mama így szólt:
– Hát megtetted. Elindultál.
– És most már tudom, hogy nem baj, ha izgul az ember – válaszolta Csilingi. – A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Hanem azt, hogy elindulunk akkor is, ha félünk.
Balázs összecsukta a levelet, és felnézett a Mesefára.
– Te mindig tudod, mit kell hallanom – suttogta.
A fa lombjai zizegtek, és egy villamoscsilingelés suhant végig a szélben.
Mit tanít a mese?
- A bátorság nem a félelem hiánya – hanem a lépés, amit a félelem ellenére teszünk meg.
- Minden újdonság előtt lehet izgulni – de elindulni mindig érdemes.
- Néha elég egyetlen ember, aki hisz benned – hogy te is el merd hinni magadról.
