Egy tavaszi délután, amikor a nap sugara melegen szűrődött át a Mesefa lombjai között, Balázs leült a puha fűbe, és megsimogatta a fa kérgét. A Mesefa halkan susogni kezdett, és új történetet mesélt:
Egy zöldellő rét szélén élt egy kis csiga, akit Csillámpáncélnak hívtak. A nevét nem véletlenül kapta: háza úgy csillogott a napfényben, mintha apró gyémántok borították volna. Csillámpáncél lassan járt, megfontoltan haladt, és minden kis levél, harmatcsepp és fűszál előtt megállt, hogy megszemlélje.
A rét többi lakója gyakran sietett el mellette.
– Miért vagy ilyen lassú? – csipogta a veréb.
– Mert ha gyorsan haladsz, lemaradsz a csodákról – válaszolta mosolyogva Csillámpáncél.
Egyik reggel, amikor a fű még nedves volt a hajnal harmatától, Csillámpáncél egy különösen fényes gyöngyöt talált egy levél hegyén. Megállt, és hosszasan nézte, ahogy a napfény ezer színben törik meg rajta.
Miközben csodálta a harmatgyöngyöt, egy kisegér szaladt el mellette.
– Gyere, Csillámpáncél, versenyezzünk! – kiáltotta.
– Ma nem versenyzek – felelte a csiga békésen. – Ma csak nézelődöm.
A kisegér először csak vállat vont, de estére, mikor már elfáradt, visszatért Csillámpáncélhoz.
– Elmeséled, mit láttál ma?
És Csillámpáncél mesélt neki a harmatgyöngyről, a virágra szállt pillangóról, és a fűszálakon csillanó fényekről. A kisegér ámulva hallgatta, és rájött, hogy ő ezekből semmit sem látott – túl gyorsan szaladt.
Balázs elmosolyodott, miközben hallgatta a történetet. A Mesefa suttogva zárta le:
– Nem mindig az a fontos, hogy hová jutunk, hanem hogy mit veszünk észre útközben.
Balázs bólintott, és megfogadta, hogy másnap ő is lassabban sétál majd – hátha lát valami szépet, amit eddig észre sem vett.
Itt a vége, fuss el véle… lassan, mint egy csiga.
