Egy őszi délután Balázs a Mesefa alatt ült, és egy halom diót rakosgatott egymásra, mint tornyot.
– Vajon mit csinál egy mókus, ha egyszer… már nem akar mogyorót? – kérdezte a leveleknek.
A Mesefa nem szólt, csak finoman megremegett. Egy kopott, gesztenyebarna könyv ereszkedett alá az egyik ágról. A borítón egy furcsa, hosszúfogú, kissé kusza szőrű kis állatka volt – épp egy zongorabillentyűn csúszott végig.
„Csuszli, a motkány, aki véletlenül másba lett szerelmes, mint a mogyoró.”
Csuszli egy igazi régi vágású motkány volt. Őszi falevelek színében villogott a bundája, a szeme sosem pislogott kétszer ugyanabba az irányba. Ő volt az Erdő Nyugati Felén a Mogyorógyűjtők Céhének kétszeres világbajnoka.
A legtöbb állat szerint Csuszli egy élő pörgés volt.
Napjai így néztek ki:
- hajnali mogyoróroham
- bokor alá rejtés
- sürgés, forgás, lihegés
- egy kis kiabálás egy madárral
- újabb mogyoró
Aztán egy nap – teljesen átlagos napon – minden megváltozott.
Csuszli épp egy ritka, óriási mogyorót talált. Az év mogyorója volt. Talán az évszázadé. Fényes volt, mint egy csiszolt kavics, és olyan nehéz, hogy Csuszli lihegni kezdett már attól is, hogy ránézett.
Épp a tisztáson vonszolta keresztül, amikor egy kis dombról lecsúszott vele együtt. Zökkenés, gurulás, puff, nyekk – és a mogyoró beszorult egy régi faház romjai közé.
Csuszli utána mászott. Aztán megdermedt.
A mogyoró mellett… valami más volt. Egy kis, poros, papírból hajtogatott zongora. Olyan, amivel valaki valamikor játszott.
Csuszli odanyúlt. Csak épphogy.
Pling.
Egy nyikorgós hang szaladt végig az erdő alján. Furcsa volt. A mogyoró is ott volt – de már nem volt sürgős.
Csuszli újra megérintette.
Plong. Tting. Tü-pü-pü.
Valami történni kezdett. Belül. Nem gyomorban. Nem mogyoró-módra. Hanem máshogy.
Attól a naptól kezdve Csuszli kettős életet élt.
Reggelente mogyorót gyűjtött – de délutánonként visszament a faházhoz.
Eleinte csak pötyögtetett.
Aztán már várták is:
– A baglyok messziről rebbentek be az ablakon.
– A sünök csöndben kuporodtak le a küszöbön.
– Még a medve is hozott székeket.
És Csuszli… zenélt. A kis zongorán, amit senki nem értett igazán – de mindenki érzett belőle valamit.
Egyik este, mikor a hold csorgott lefelé a lombokon, egy kismókus megkérdezte:
– De hát motkány vagy… nem hiányzik a verseny? A mogyoró? Az üldözés?
Csuszli elmosolyodott. Ropogós volt a mosolya, de meleg.
– Néha. De most mást is gyűjtök. Nem raktárba. Hanem belém.
– Mit?
– Hangokat, amikre valaki emlékezni fog. Akkor is, ha már nem lesz zongora. Nem lesz faház. Nem lesz mogyoró.
És így lett Csuszli a Mogyorók Szimfóniájának zeneszerzője.
Egy kis, hosszúfogú motkány, aki megtanult muzsikálni.
És megtanította az erdőt is hallgatni.
Balázs becsukta a könyvet, és a tenyerével finoman megkoppintott egy diót.
Tok.
Csend.
Aztán egy falevél zizegett. Egy madár csippentett egy hangot.
És Balázs rájött: a mogyorók nem csak ropognak. Néha mesélnek is.
Itt a vége – zongorázz a csöndön át.
