Egy derűs reggelen Balázs a Mesefa tövében üldögélt, és csillogó szemmel figyelte, ahogy a varázskönyv újra kinyílt. A lapok között most egy különleges történet bújt elő, fényesen csillogó illusztrációkkal és finom motorhanggal kísérve.
Valahol egy szorgos városka szélén élt egy emelődarus kocsi, akit Dominak hívtak. Domi mindig korán kelt, hogy segíthessen másokon. Nagy karjával magasra tudta emelni a szerelőket, villanyszerelőket, sőt még a madárfészekbe szorult kis cinkéket is egyszer megmentette!
Domi boldog volt, ha hasznára lehetett valakinek, de egy dolgot még sosem próbált: segíteni egy egész ünnepségen!
Egy napon a város polgármestere izgatottan érkezett az építkezéshez, ahol Domi pihent.
– Domi! Nagy szükségünk lenne rád. Ma este lesz a városi fényünnep, és fel kell helyezni a legnagyobb fénygömböt a főtér lámpájára. De senki sem éri el olyan magasra, csak te!
Domi örömmel bólintott.
– Számíthattok rám! – zúgta barátságosan.
Ahogy leszállt az este, a főtéren már mindenki gyülekezett. A kisgyerekek forró almalevet kortyolgattak, a fákra színes fényfüzérek kerültek, de a legnagyobb dísz, a fénygömb, még a földön pihent.
Domi lassan előgurult a térre, lámpái puhán világítottak, és darukarját magasba nyújtotta. Egy szerelő gondosan ráhelyezte a gömböt, majd Domi lassan, biztosan emelte a magasba, egészen a villanyoszlop tetejéig.
– Még… egy… kicsit… és… kész! – mondta Domi izgatottan.
Amint a fénygömb a helyére került, a polgármester egy gombot nyomott meg – és az egész tér fényárban úszott! Az emberek tapsoltak, és Domi is boldogan villogtatta a lámpáit.
Balázs mosolyogva zárta be a könyvet.
– Még egy jármű, aki szívvel-lélekkel segít. – suttogta.
A Mesefa ágain fények rebbentek, mintha Domi fényei ott is megcsillantak volna.
Itt a vége, gurulj el véle!
