Egy délután, amikor a kert madarai is halkan csiviteltek, Balázs a Mesefa tövében üldögélt. Ma valamiért nem volt kedve beszélni.
Nem azért, mert szomorú volt. Egyszerűen csak jólesett hallgatni.
A Mesefa levelei lágyan zizegtek. A varázskönyv megnyílt, és egy új történet csillant fel rajta: egy elefántról – akinek a csend volt a kedvenc hangja.
A nagy füves tisztás mellett, egy magas fa hűvös árnyékában élt Elza, az elefánt. Szerette a korai reggeleket, amikor még nem szólt semmi, csak a harmat csöppent a levelekre.
Elza kedvenc ideje a napból az volt, amikor senki sem sietett, és a világ még ébredezett.
Nem beszélt sokat. Nem trombitált feleslegesen. Inkább figyelte a körülötte lévő hangokat:
egy lepke szárnyát, a víz halk csobbanását, a fa kérgén mászó hangyát.
A barátai ezt jól ismerték benne – és szerették is érte.
Egy meleg napon Elza a folyóhoz sétált. Útközben meglátta, hogy egy kicsi madár a földön csapdos: leesett a fészkéből.
Nem hívott segítséget. Nem ijedt meg.
Leült. Megvárta, míg a madár megnyugszik. Aztán óvatosan ormányával egy ágra helyezte, és visszatette egy alacsonyabb bokorba.
A madár nem repült el azonnal. Csak nézte Elzát – és egy halk hangot csipogott. Mintha azt mondta volna: „Köszönöm, hogy nem rohantál.”
Elza bólintott, és továbbment.
Este a tisztáson sok állat gyűlt össze. Volt, aki viccet mondott, volt, aki mesélt, volt, aki dobolt.
Amikor Elzára került a sor, nem szólt. Csak leült.
És azt mondta:
– Én ma nem hoztam szavakat. De hoztam figyelmet.
Egy darabig csönd lett. Senki sem tudta, mit kezdjen vele.
Aztán valaki odasétált mellé. Majd még egy állat. Aztán egy egész kis kör alakult.
Nem beszéltek. Csak ott voltak.
Lassabban lélegeztek. Meghallották egymás szívverését. És egy ponton mindannyian mosolyogtak.
Nem kellett több. Ez volt Elza története. Szavak nélkül.
Balázs becsukta a könyvet, és most már tudta, miért nem akart beszélni.
Nem azért, mert nem volt mit mondania.
Hanem mert voltak dolgok, amiket csak csendben lehet megérteni.
A Mesefa levelei halkan zizzentek. És mintha Elza ormánya puha levegőt fújt volna rá.
Itt a vége – csönddel mesélve véle.
