Egy forró nyári délután Balázs a Mesefa árnyékában pihent. A varázskönyv, amely mindig csodás történeteket mesélt, halkan felragyogott aranyszínű fénnyel. A lapok maguktól fordultak, és a mesélő hang lágyan megszólalt:
Messze, Afrikában, ahol a szavanna aranyló fűtengere hullámzott a szélben, élt egy fiatal elefánt, akit Elzának hívtak. Elza nem volt olyan, mint a többi elefánt. Míg társai boldogan vándoroltak és játszottak a porban, Elza mindig egy különleges hangot követett: a szavanna dalát.
Ez a dal halk volt, mint a levelek suttogása, és titokzatos, mint a csillagos ég. Elza úgy érezte, a dallam valami fontosat üzen neki.
Egy hajnali napon, amikor a nap sugarai aranyhidat festettek a szavannára, Elza elhatározta, hogy felfedezi a dal forrását. Útnak indult. Útja során találkozott Zebivel, a kíváncsi zebrával.
– Hová tartasz ilyen korán, Elza? – kérdezte Zebivel.
– A szavanna dalát keresem. Úgy érzem, meg kell találnom a forrását – válaszolta Elza.
Zebi csodálkozva bólintott.
– Sosem hallottam ilyen dallamot. De ha neked fontos, elkísérlek!
Így együtt folytatták útjukat a szavannán. A szél néha felerősítette a dallamot, máskor elcsendesedett.
Hosszú vándorlás után elértek egy hatalmas baobabfához. A fa árnyékában egy idős teknős pihent.
– Üdvözöllek benneteket – mondta mély hangon a teknős. – Hallom a szavanna dalát, amit kerestek. Ez a dal a szavanna szívéből szól, onnan, ahol a víz fakad és az élet újjászületik.
Elza és Zebi összenéztek. Tudták, hogy a forrás közel van.
A baobabfa mellett egy kis ösvény vezetett le egy tiszta vizű tóhoz. A tó tükrén a napfény aranyosan csillogott. Amint Elza közelebb lépett, a dallam felerősödött. A tó vizéből apró szivárványok emelkedtek ki, és a levegő megtelt madarak csicsergésével és a természet lágy zenéjével.
– Ez a szavanna dala – suttogta Elza. – A víz, a szél, a fák és az állatok együtt éneklik.
Zebi mosolyogva nézte Elzát.
– Milyen csodás! Ez a dal emlékeztet minket arra, hogy mindannyian összetartozunk.
Balázs becsukta a varázskönyvet, miközben a Mesefa lágyan susogott:
– Néha a legszebb dallamok azok, amiket nem látunk, csak érzünk. A természet hangja összeköt mindannyiunkat – mondta a Mesefa.
Balázs elmosolyodott. Tudta, hogy a következő alkalommal, amikor sétál a réten vagy hallgatja a fák zúgását, ő is figyelni fog a saját, varázslatos dallamára.
Itt a vége, fuss el véle!
