Egy langyos tavaszi délután Balázs a Mesefa tövében guggolt, és egy barna falevél mögött egy apró, rezzenő gyíkot figyelt. Az állat olyan halkan mozdult, hogy szinte észre sem lehetett venni – pedig ott volt, egészen közel.
– Olyan, mintha észrevétlen akarna maradni – suttogta Balázs.
A fa halkan megrezdült, egy könyv csusszant az ölébe. A borítón finom pikkelyminták futottak végig, mint fény a vízen. A könyv kinyílt, és a lapokból előbújt egy gyík – pontosabban egy történet, ami valakihez szólt, aki sokáig nem akart látszani.
Volt egyszer egy gyík, Gekkónak hívták. Nem volt nagy, nem volt különösebben feltűnő. A színe olyan volt, mint a fák kérge – kicsit szürkés, kicsit barnás, kicsit „ne vegyenek észre”-es.
És Gekkó ezt szerette.
Nem szerette, ha rásüt a nap. Nem szerette, ha ránéznek. Nem szerette, ha megjegyzik.
– Én csak figyelek – mondta mindig. – Én nem vagyok fontos.
A többi állat sokszor elment mellette anélkül, hogy észrevette volna. Gekkó a kövek mögül nézte őket: a hangos madarakat, a nevető mókusokat, az önmagukat csillogtató pillangókat.
– Ők valók ide – gondolta. – Én inkább háttér vagyok.
De egy nap történt valami.
Az erdőbe új állat költözött: egy süni. A süni szeretett beszélni, de rosszul látott. És egy reggel… eltévedt.
A madarak túl magasan repkedtek. A mókus túl gyors volt. A nyúl csak megvonta a vállát.
Gekkó látta ezt.
És akkor valami történt benne. Egy hang, amit eddig mindig elhallgatott, most megszólalt:
– Én is itt vagyok. Én tudok segíteni.
Gekkó előbújt. Lassan, halkan. A süni nem is látta – csak érezte, hogy valaki súrlódik mellette. Egy meleg, biztos test.
– Te ki vagy? – kérdezte a süni.
– Csak Gekkó – mondta a gyík.
És megmutatta az utat. Nem szólt sokat. Nem mondott nagy dolgokat. Csak ment. Csendben. Határozottan.
Mikor elértek a bokorhoz, ahol a süni lakott, a kis állat megkérdezte:
– Visszajössz majd holnap is?
Gekkó meglepődött.
– De hát… nem vagyok olyan, akit keresni szoktak.
– Te vagy az, akit megtaláltam – mondta a süni. – És ez most már elég.
Attól a naptól kezdve Gekkó néha előbújt. Nem mindig. Nem mindenki előtt. De már nem csak rejtőzött.
Mert rájött: nem kell csillognia. Elég, ha világít ott, ahol épp sötét van.
Balázs becsukta a könyvet. A falevél mögötti gyík még mindig ott volt. Egy pillanatra mozdult, és a nap épp rávillantotta az oldalát – egy sávban arany lett a háta.
Aztán újra elszürkült. De Balázs most már tudta: a gyík akkor is fontos, ha csendben van.
És néha pont őt veszik észre, aki nem akarja, hogy észrevegyék – de jó, hogy mégis megláttuk.
Itt a vége – bújj benne békébe.
