Egy csillagos nyári estén Balázs a Mesefa árnyékában pihent, miközben a fa levelei lágy, zöldes fényt árasztottak. A könyv lapjai lassan megmozdultak, és egy új mese bontakozott ki előtte:
– Egy meleg, trópusi szigeten, ahol a pálmafák árnyékot vetettek a homokos fövenyre, és a tenger hullámai halkan susogtak, élt egy apró gekkó, akit Giginek hívtak. Gigi kicsi volt és csendes, de a legkülönlegesebb benne az volt, hogy az éjszaka fénye mindig megcsillant a bőrén, mintha apró csillagokat hordana magán.
Míg a nappal a sziget forró és nyüzsgő volt, Gigi az éjszakát szerette igazán. Amikor a nap lenyugodott, és a holdfény bevilágította a pálmaleveleket, a kis gekkó elindult felfedezőútra. Szeretett a fák törzsén mászni, a falevelek között bujkálni, és figyelni, ahogy a tengerparton a rákok szorgosan kapirgálnak a homokban.
Egyik este Gigi észrevett egy kis szentjánosbogarat, aki bánatosan pislogott egy levélen.
– Mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
– Elveszítettem a fényemet – sóhajtott a szentjánosbogár. – Már nem ragyogok úgy, mint régen.
Gigi elmosolyodott.
– Tudod, a fény nem csak a testeden lehet – mondta kedvesen. – Néha a legszebb fény az, amit másoknak adunk.
A kis gekkó óvatosan felmászott egy magasabb ágra, és megmutatta, ahogy a holdfény végigsiklik fénylő bőrén. A szentjánosbogár csodálkozva figyelte, majd lassan pislogott egyet – és hirtelen újra halvány fény kezdett ragyogni a pici testén.
– Köszönöm, Gigi! – kiáltott boldogan. – Most már tudom, hogy a fény soha nem tűnik el igazán, csak néha emlékeztetni kell rá.
Gigi ezután tovább mászott a pálmafák között, és figyelte, ahogy a csillagok táncolnak a víz tükrén. Egy öreg teknős lassan totyogott mellette a homokon.
– Miért nézed ennyire a csillagokat, Gigi? – kérdezte mosolyogva.
– Mert olyan szépen ragyognak! – felelte a gekkó. – És olyan messze vannak, mégis mindig látjuk őket.
A teknős bólintott.
– Tudod, a csillagok olyanok, mint az emlékek és az álmok. Lehet, hogy távolinak tűnnek, de ha elég erősen figyelünk, mindig ott lesznek velünk.
Gigi elgondolkodott ezen. Talán a saját fénye is olyan volt, mint egy csillag – mindig ott volt, és ha másoknak is segít ragyogni, akkor soha nem halványul el.
Amikor Balázs becsukta a varázskönyvet, a Mesefa lágyan susogva így szólt:
– Mindannyiunknak van egy különleges fénye, amit mások is észrevesznek. Néha csak emlékeztetni kell őket arra, hogy ők is ragyognak.
Balázs elmosolyodott, és elhatározta, hogy másnap ő is mond valami kedveset valakinek, mert tudta, hogy egy apró gesztus is segíthet valakinek újra felfedezni a saját fényét.
