Egy esős reggelen Balázs nem szívesen indult iskolába. A cipője nedves volt, az esernyője mindig becsukódott, és a kabátja belül hideg. És valahogy… nem esett jól elindulni.
– Jó lenne még egy kicsit otthon maradni – gondolta. – Csak ülni a konyhában. Vagy valakinek az ölében.
A Mesefa, mintha hallotta volna ezt a gondolatot, halkan megrezdült. Egy könyv pottyant Balázs ölébe. Amint kinyitotta, egy másik világba került – messzire, melegbe, puhaságba.
Ausztrália belsejében, ahol a föld vörös, a nap árnyékot fest a kövekre, és a levegőben minden mozdulat lassabb, élt egy kenguru mama.
A neve nem volt fontos. Mindenki csak úgy hívta: Kenguru mama.
De volt valakije, aki miatt reggel felkelt, este lefeküdt, és minden levelet megszagolt, minden árnyékot megvizsgált.
Egy kis kenguru.
Nemcsak „a fia”, nemcsak „a kicsinye”.
Ő volt a Kicsimje.
– Miért mondod így? – kérdezte egyszer egy kakadu. – Azért, mert kicsi és a tiéd?
Kenguru mama elmosolyodott.
– Mert nem csak kicsi. És nem csak enyém. Hanem a szívem szerint van hozzám tartozva. A legjobban. Ezért ő a Kicsimje.
És a kis kenguru mindig felragyogott, amikor ezt hallotta. Mert ez a szó csak rá illett.
A Kicsimje minden reggel ott gubbasztott az erszény mélyén. Meleg volt ott, szuszogós, biztonságos. Onnan figyelte a madarakat, a bogarakat, a szelet.
És közben kérdezett:
– Ott mi az? És ez miért zörög? Miért nincs árnyéka ennek a kőnek?
Kenguru mama néha válaszolt, néha csak ringatta egy picit a testét. De a Kicsimje mindent értett abból is.
Aztán egy reggel azt mondta:
– Ma ki szeretnék nézni. Egészen. Ki is szeretnék lépni.
Kenguru mama nem tiltakozott. De egy pillanatra megállt. Aztán nagyon-nagyon finoman leereszkedett a földre.
És a Kicsimje kilépett.
Először csak az orra. Aztán a füle. Aztán a két első lába. Végül kiugrott.
Egyedül állt a porban.
A szíve dobogott. A lába remegett. De amikor hátranézett, ott volt mögötte az erszény – nyitva. És benne Kenguru mama szemei – melegek, figyelők.
– Messze mentem? – kérdezte halkan.
Kenguru mama csak ennyit mondott:
– Még látlak, Kicsimje.
Ez volt az első igazi ugrás. De nem az utolsó.
Mert attól a naptól kezdve a Kicsimje minden nap kijött, játszott, tanult, bukfencezett, néha elesett, néha messzebb ment, mint szokott.
De minden este… visszaugrott.
És Kenguru mama sosem mondta: „Most már nagy vagy.” Soha nem zárta be az erszényt. Nem mondta: „Elég volt.”
Mert tudta: az erszényt nem a test tartja nyitva. Hanem a szeretet.
És amíg az ott van, addig a Kicsimje mindig visszatalál.
Balázs becsukta a könyvet. A cipője még nedves volt. Az iskolatáska is várta. De valahogy… nem volt olyan nehéz elindulni.
Mert tudta: valahol mindig van egy erszény, ami nyitva marad.
És lehet, hogy nem erszény. Lehet, hogy csak egy ölelés. Vagy egy otthon-ízű mondat.
De ott van.
Itt a vége – bújj bele békébe, Kicsimje.
