Egy szép tavaszi reggelen Balázs ismét letelepedett a Mesefa tövébe. A fa levelei csendesen zizegtek, és amikor megérintette a kérgét, a varázskönyv már nyílt is, és egy új történetet mesélt el:
Egy nyüzsgő kisvárosban élt egy különleges kukásautó, akit Kukabencének hívtak. Bence nem volt sem a legnagyobb, sem a leghangosabb jármű, de mindig időben érkezett, és sosem felejtett el egyetlen utcát sem.
Szerette, ahogy a város reggelente felébred: a pékségből fahéj illat szállt, a gyerekek nevetve siettek az iskolába, és a macskák még lustán nyújtózkodtak a kerítéseken. Bence pedig halkan zúgva indult el, hogy tisztává tegye az utcákat.
Egy reggel, amikor a nap még alig kukucskált ki a háztetők fölött, Bence szokatlan dolgot vett észre. Az egyik kis utcában egy nagy halom szemét tornyosult – nem a megszokott kukákban, hanem a járda közepén.
– Hm… valami történt itt – morfondírozott Bence.
Óvatosan megállt, és egy madárka a közeli faágról lecsicseregte:
– A szél fújta le a kukákat az éjjel!
Bence nem panaszkodott, nem hívott segítséget. Csak csendesen nekilátott. Óvatosan megemelte a kiömlött zacskókat, összeszedte a papírokat, és még a játék mackót is visszatette a kerítés mögé, ahonnan valószínűleg kiesett.
Ahogy dolgozott, egy kisfiú a ház ablakából figyelte.
– Anya, nézd! A kukásautó megjavítja az utcánkat! – mondta csodálattal.
Az anya elmosolyodott.
– Igen, ő a mi csendes hősünk.
Amikor Bence másnap reggel újra arra járt, az utca végén egy kis szalag lógott egy lámpaoszlopon. Egy rajz volt rajta, amit a kisfiú készített: Kukabence, nagy mosollyal, virágokkal a platóján.
És alá volt írva: „Köszönjük, Kukabence!”
Bence zümmögve mosolygott. Nem volt szüksége nagy szavakra – tudta, hogy amit tesz, az számít. Hiszen a tisztaság, a rend és a gondoskodás is varázslat, még ha néha egészen hétköznapinak tűnik is.
Balázs a mese végén elgondolkodva simogatta a fa kérgét. A Mesefa levelei megzördültek, mintha azt suttognák:
– Aki csendben segít, az is igazi hős.
És Balázs mosolyogva bólintott.
Itt a vége, fuss el véle!
