Egy tavaszi délután Balázs újra a Mesefa tövébe ült, ahol a napfény aranyszínben szűrődött át a leveleken. A Mesefa levelei lágyan zizegtek, majd halkan kinyílt a varázskönyv egy új történetnél:
Lali, az alpaka napja
Magasan, a hegyek lábánál fekvő zöld völgyben élt egy bársonyos szőrű, jókedvű alpaka, akit Lalinek hívtak. Lali nem volt se különösen gyors, se különösen ügyes – de volt benne valami, amit mindenki szeretett: nyugodt természete és mosolygós szemei.
Lali minden reggel ugyanúgy indította a napját. Felkelt, megnyújtózott, majd legelészett egy kicsit a domboldalon. De ezen a reggelen valami más volt. A madarak vidámabban csiripeltek, a levegő friss volt, és a nap különösen fényesen sütött.
– Ma egy jó nap lesz! – mondta halkan, és útnak indult megnézni, mit hoz neki a világ.
Először a pataknál találkozott a barátaival: Zsömi, a kis juh, megkérte, hogy segítsen neki átkelni a köveken.
– Lali, te mindig olyan óvatosan lépsz. Megmutatod, hogyan ne csússzak meg?
Lali mosolyogva bólintott, és türelmesen vezette át barátját a vízen.
Később a réten Janka, a kacsa totyogott oda hozzá.
– Lali, olyan csendesen tudsz állni. Én mindig nyüzsgök. Hogy csinálod?
– Néha jó csak úgy figyelni – mondta Lali. – Akkor észreveszed, milyen szép minden körülötted.
És Janka is megállt egy percre, nézte a felhőket, majd halkan hápogott: – Tényleg szép!
A délután folyamán Lali még sok állattal találkozott, mindegyik másért jött hozzá: valaki a nyugalmáért, valaki a bölcs szavaiért, valaki csak egy baráti mosolyért.
Amikor este lett, és a nap lebukott a hegy mögött, Lali leheveredett a puha fűbe, és elmosolyodott.
– Ma nem csináltam semmi különlegeset – gondolta –, mégis milyen sokat adhattam.
Balázs becsukta a könyvet, és halkan mondta:
– Lali nem akart hős lenni, csak önmaga volt. Mégis mindenkinek szebbé tette a napját.
A Mesefa susogva bólogatott, mintha azt mondaná: „Néha a kedvesség a legnagyobb varázserő.”
Itt a vége, fuss el véle!
