Egy őszi reggelen Balázs kissé szomorkásan érkezett a Mesefához. A levegőben már benne volt a hideg, de a fa még mindig melegen ölelte a hátát, amikor leült alá. A Mesefa mintha megérezte volna a kedvetlenséget: levelei finoman zizegni kezdtek, és a varázskönyv halkan, de határozottan kinyílt Balázs ölében.
Balázs kíváncsian hajolt közelebb, ahogy a lapokon egy új történet jelent meg – ezúttal nem csak róla, hanem valakiről, aki különleges ajándékot hozott egy egyszerű napon.
Lara és a dinoszaurusz, aki barátságból született
Egy őszi reggelen Balázs egy kicsit szomorkásan érkezett az óvodába. A cipője sarka nyomott hagyott a vizes járdán, és még az uzsonnásdobozát is elfelejtette becsukni. Anya megölelte, ahogy szokta, de Balázs csak bólintott, és beosont a csoportszobába.
Ott ült a sarokban, a kedvenc dinoszauruszos könyvével, de most valahogy még az se hozta meg a kedvét.
A szoba túl hangos volt. A gyerekek futkároztak, beszélgettek, építettek – de Balázs csak lapozott.
És akkor odalépett Lara.
Lara halk volt, de figyelmes. Barna haja kontyba volt kötve, és mindig volt nála legalább három színes ceruza – akkor is, ha senki más nem rajzolt.
– Szia, Balázs – mondta csendesen. – Rajzolhatok neked valamit?
Balázs meglepődött. Felnézett.
– Rajzolsz… dinoszauruszt?
– Még szép – bólintott Lara. – De egy különlegeset.
A délelőtti kreatív foglalkozás alatt Lara leült az asztalhoz, és egy teljes lapot vett elő. Hosszan nézte, gondolkodott. Balázs a közelben ült, figyelte, de nem kérdezett.
Lara először zöldet választott. A dinoszaurusznak hosszú nyaka volt, szelíd mosolya, és egy piros sál a nyakán. A háttérben hegyek, szivárvány és egy napraforgómező.
Aztán Lara írt is valamit a lap aljára:
„Ez Lala, a barátság dinója. Csak annak jelenik meg, aki igazán figyel.”
Amikor odavitte Balázshoz, a fiú szeme elkerekedett.
– Ez… ez… olyan, mintha élne!
– Mert képzeletből van – felelte Lara. – A képzelet meg tud mozdítani dolgokat.
Aznap délután, amikor a gyerekek lepihentek, Balázs elővette a rajzot és az ölébe tette. Becsukta a szemét.
És akkor… valami különös történt.
A papíron a dínó megmozdult. Először csak a farka lendült meg, aztán egyet pislogott, és végül:
– Szia, Balázs – dörmögte barátságosan.
Balázs el sem hitte.
– Te vagy… Lala?
– Igen! Köszönöm, hogy megszülettem. Lara rajzolt meg, de a te figyelmed hívott életre.
Balázs körbenézett. A többi gyerek békésen aludt, de a szoba hirtelen megtelt dzsungelhangokkal, madárcsicsergéssel, és dínónevetéssel.
Lala megfogta Balázs kezét (vagyis a kis karját, ami olyan volt, mint egy puha, meleg ág), és elindultak. Nem fizikailag – hanem képzeletben.
Átszaladtak egy képzeletbeli réten, ahol színes dínók sétáltak. Játszottak, futkároztak, sőt egy különleges dínócsúszdán is lecsúsztak, ami levelekből volt építve.
Mikor véget ért a délutáni pihenő, Balázs kipirulva, ragyogó szemekkel ébredt. A rajz még mindig ott volt az ölében – és most Lara is odaszaladt.
– Tetszett?
Balázs csak bólintott.
– Életem legjobb kalandja volt.
A következő napokban Balázs és Lara együtt rajzolták tovább Lala kalandjait. Most már nem csak egy dinoszaurusz volt – hanem barát, útitárs, mesefigura. És nem volt több szomorú reggel, se egyedül üldögélés.
Balázs becsukta a varázskönyvet, és a Mesefa levelei halk zizegéssel hajoltak fölé.
– A legnagyobb ajándék, amit adhatsz, az az, hogy észreveszed a másikat – suttogta a fa.
Balázs bólintott.
– És ezt ma Lara adta nekem.
Itt a vége, színezd meg véle!
