Az ősz sárgás fényben fürdette a Mesefát, amikor Balázs újra letelepedett a fa tövében. A levelek már nem zölden, hanem aranylóan zizegtek a szélben, mintha mindegyik tudná: hamarosan indulniuk kell.
Balázs óvatosan megsimogatott egy lehullott levelet. És ekkor a fa mesélni kezdett – egy levélről, aki félt attól, hogy el kell engednie az ágat.
Lelle egy apró, friss zöld levélként született tavasszal, magasan, a Mesefa egyik ágán. Ott ringatózott, nevetett a madarakkal, susogott a szellőben, és boldogan nézte a világot odafentről.
Nyáron a nap melegét itta, hallgatta a gyerekek kacagását, és figyelte, ahogy a világ lüktet körülötte. Úgy érezte: ez az élet örökké tart.
De ahogy az ősz egyre mélyült, Lelle észrevette, hogy valami változik.
A zöldje aranyszínbe hajlott. A szél már nem csak cirógatta – néha finoman húzta is. És Lelle szíve összeszorult.
– Mi lesz velem, ha leesek? – suttogta az ágnak.
– Akkor új úton indulsz – felelte az ág szelíden. – Mert minden levél egyszer elengedi azt, ahol kezdte.
Lelle nem akarta. Nem most. Még nem! Hiszen annyi minden volt, amit nem látott!
De egy reggel különösen csendes volt minden. A szél lágyan fújt, a Nap aranyszínűre festette a világot. És Lelle érezte: elérkezett az idő.
Nem zuhant. Nem szakadt le. Elindult.
Könnyedén, ringva, mintha táncolna a levegővel. A világ már nem ugyanaz volt – most felülről látta a fűszálakat, a gyerekeket, a hangyákat, a virágokat.
És amikor földet ért, nem félt.
Mert tudta: az utazás nem ért véget. Csak másképp folytatódik.
Télen a hó betakarta. Tavasszal a föld ölelte. És amikor eljött az új év, Lelle már nem volt levél. Hanem rész lett abból a földből, ahol új rügyek születtek – köztük egy kis levél, aki ugyanott nőtt ki, ahol ő egykor ringott.
Nem ugyanaz volt – de mégis… valami nagyon is ismerős.
Balázs felnézett a Mesefára. A levelek halkan zizegtek fölötte, mintha Lelle is köztük lenne – csak más alakban, más hangon, de ugyanazzal a mosollyal, amivel minden új kezdet köszönti a világot.
Nem baj, ha változol. Minden elengedés új növekedést hoz. És minden, amitől búcsút veszünk, része marad annak, akivé válunk.
