Balázs és a Mesefa varázslatos történetei: Lili, a kislány, aki csak akkor nevetett, ha…

Egy kora őszi napon Balázs a Mesefa alatt üldögélt, térdét felhúzta, az állát a kezére tette. A levelek még zöldek voltak, de a nap már nem tűzött úgy, mint nyáron. Olyan délután volt ez, amikor a csend is mosolyog. De Balázs nem mosolygott.

Nem volt semmi baj. Egyszerűen… nem jött. A nevetés. A könnyűség. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell.

„Lehet, hogy ki is lehet nőni a nevetést?” – gondolta.

A Mesefa ekkor megrezzent. Egy levél vált le halkan az ágról, de nem szállt, mint máskor – forgott, pörgött, mintha játszana. Balázs elkapta, és egy halvány kacagás szaladt végig az ujjain, amikor szétnyitotta. Egy új történet lapult benne.

Balázs olvasni kezdett.

Lili, a kislány, aki csak akkor nevetett, ha…

Volt egyszer egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili okos volt, kedves, és nagyon… rendezett. A zoknijai párosával aludtak a fiókban, a ceruzái magasság szerint sorakoztak, és a nevetései is… időrendbe voltak szedve.

Lili ugyanis pontosan tudta, mikor illik nevetni.

– Nevetni jó, kislányom – mondta az anyukája –, de csak ha van rá ok, és alkalom! Ne nevess feleslegesen!

Így Lili listát írt. Egy egész “Nevetési Naptárt” vezetett.

  • Hétfőn csak akkor lehetett nevetni, ha a nap kisütött.
  • Kedden – csak ha valaki más is előbb elmosolyodott.
  • Szerdán – csendesen, száj előtt kézzel.

És vasárnap… na, akkor semmiképp sem! Mert az komoly nap volt.

Ha valaki viccet mesélt, Lili előbb elővette a naptárat:

– Ma még csak 14:02 van, és még nem sütött ki a nap teljesen… sajnálom, majd később.

És ő tényleg így élt. Nem volt szomorú – csak óvatos a nevetéssel.

Mint aki attól fél, hogy ha túl sokszor nevet, elfogy.

Egy szombati napon azonban történt valami, amit Lili nem tudott beírni a naptárba.

A parkban, ahol gyakran sétált, egy különös kis kacsa totyogott a padok között. Sárga volt, kicsit ferdén járt, és minden mozdulata úgy nézett ki, mintha egy véletlen pillanat épp táncolni próbálna.

Ez a kacsa volt Fickó.

Fickó nem ismerte a „nevetés szabályait”.

Ő nevetett akkor is, amikor elbotlott. Akkor is, ha egy falevél az orrára esett.

Egy pillanatban Fickó teljes hassal csúszott bele egy sáros pocsolyába, felpattant, levett egy fűszálat a fejéről, és rákacsintott Lilire.

Lili dermedten állt.

A cipője orrát nézte.

A fűről a sár lecseppent.

A kacsa csak nézett… és elhorkant.

És Lili…

kuncogni kezdett.

Nem volt hangos. Még csak nem is biztos, hogy észrevette volna bárki.

De ő érezte.

Nem tervezte. Nem volt beírva.

Megszületett. Magától.

És mint egy első hópehely, amit nem lehet visszatenni az égre – a nevetés elindult.

Másnap Fickó újra megjelent. A cipősarkát csipkedte, a kabátja ujjába mászott, és elbújt a pad alá, csak hogy váratlanul előugorjon és… Fickó módjára bukfencezzen.

Lili már nem nézett órát.

Nem ellenőrizte az időjárást.

A naptára nyitva maradt. A lapja kissé meghullámosodott. Mintha a kacagás beleütötte volna az ujjlenyomatát.

És akkor Lili megértette:

A nevetés nem dolog, amit be kell osztani.

A nevetés ajándék. És akkor jön, amikor szívnek kedve van.

Azóta is vezet naptárt – de már csak rajzol bele.

Napocskákat. Fickót. Hullámos vonalakat, amik lehetnek nevetések.

És néha – csak úgy, ok nélkül – elmosolyodik.

Balázs becsukta a levelet. A Mesefa egyik levele felkacagott. Nem szó szerint, persze. Csak úgy ringott egyet a szélben – mintha tudna valamit, amit nem lehet elmagyarázni.

Balázs szeme mosolygott. Aztán az arca is.

És nevetni kezdett. Nem nagyon. Nem hangosan.

De őszintén.

Itt a vége, fuss el véle.

Tanulság:

A nevetés nem mindig kér engedélyt. Néha csak bekopog, beugrik, és megnevettet – akkor is, ha nincs rá időd. És ez így van jól.

Hasonló cikkek