Egy kora őszi napon Balázs a Mesefa alatt üldögélt, térdét felhúzta, az állát a kezére tette. A levelek még zöldek voltak, de a nap már nem tűzött úgy, mint nyáron. Olyan délután volt ez, amikor a csend is mosolyog. De Balázs nem mosolygott.
Nem volt semmi baj. Egyszerűen… nem jött. A nevetés. A könnyűség. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell.
„Lehet, hogy ki is lehet nőni a nevetést?” – gondolta.
A Mesefa ekkor megrezzent. Egy levél vált le halkan az ágról, de nem szállt, mint máskor – forgott, pörgött, mintha játszana. Balázs elkapta, és egy halvány kacagás szaladt végig az ujjain, amikor szétnyitotta. Egy új történet lapult benne.
Balázs olvasni kezdett.
Lili, a kislány, aki csak akkor nevetett, ha…
Volt egyszer egy kislány, akit Lilinek hívtak. Lili okos volt, kedves, és nagyon… rendezett. A zoknijai párosával aludtak a fiókban, a ceruzái magasság szerint sorakoztak, és a nevetései is… időrendbe voltak szedve.
Lili ugyanis pontosan tudta, mikor illik nevetni.
– Nevetni jó, kislányom – mondta az anyukája –, de csak ha van rá ok, és alkalom! Ne nevess feleslegesen!
Így Lili listát írt. Egy egész “Nevetési Naptárt” vezetett.
- Hétfőn csak akkor lehetett nevetni, ha a nap kisütött.
- Kedden – csak ha valaki más is előbb elmosolyodott.
- Szerdán – csendesen, száj előtt kézzel.
És vasárnap… na, akkor semmiképp sem! Mert az komoly nap volt.
Ha valaki viccet mesélt, Lili előbb elővette a naptárat:
– Ma még csak 14:02 van, és még nem sütött ki a nap teljesen… sajnálom, majd később.
És ő tényleg így élt. Nem volt szomorú – csak óvatos a nevetéssel.
Mint aki attól fél, hogy ha túl sokszor nevet, elfogy.
Egy szombati napon azonban történt valami, amit Lili nem tudott beírni a naptárba.
A parkban, ahol gyakran sétált, egy különös kis kacsa totyogott a padok között. Sárga volt, kicsit ferdén járt, és minden mozdulata úgy nézett ki, mintha egy véletlen pillanat épp táncolni próbálna.
Ez a kacsa volt Fickó.
Fickó nem ismerte a „nevetés szabályait”.
Ő nevetett akkor is, amikor elbotlott. Akkor is, ha egy falevél az orrára esett.
Egy pillanatban Fickó teljes hassal csúszott bele egy sáros pocsolyába, felpattant, levett egy fűszálat a fejéről, és rákacsintott Lilire.
Lili dermedten állt.
A cipője orrát nézte.
A fűről a sár lecseppent.
A kacsa csak nézett… és elhorkant.
És Lili…
kuncogni kezdett.
Nem volt hangos. Még csak nem is biztos, hogy észrevette volna bárki.
De ő érezte.
Nem tervezte. Nem volt beírva.
Megszületett. Magától.
És mint egy első hópehely, amit nem lehet visszatenni az égre – a nevetés elindult.
Másnap Fickó újra megjelent. A cipősarkát csipkedte, a kabátja ujjába mászott, és elbújt a pad alá, csak hogy váratlanul előugorjon és… Fickó módjára bukfencezzen.
Lili már nem nézett órát.
Nem ellenőrizte az időjárást.
A naptára nyitva maradt. A lapja kissé meghullámosodott. Mintha a kacagás beleütötte volna az ujjlenyomatát.
És akkor Lili megértette:
A nevetés nem dolog, amit be kell osztani.
A nevetés ajándék. És akkor jön, amikor szívnek kedve van.
Azóta is vezet naptárt – de már csak rajzol bele.
Napocskákat. Fickót. Hullámos vonalakat, amik lehetnek nevetések.
És néha – csak úgy, ok nélkül – elmosolyodik.
Balázs becsukta a levelet. A Mesefa egyik levele felkacagott. Nem szó szerint, persze. Csak úgy ringott egyet a szélben – mintha tudna valamit, amit nem lehet elmagyarázni.
Balázs szeme mosolygott. Aztán az arca is.
És nevetni kezdett. Nem nagyon. Nem hangosan.
De őszintén.
Itt a vége, fuss el véle.
Tanulság:
A nevetés nem mindig kér engedélyt. Néha csak bekopog, beugrik, és megnevettet – akkor is, ha nincs rá időd. És ez így van jól.
