Aznap a Mesefa alig zizegett. Mintha aludni akarna, vagy épp csak valami egészen finom, halk történetet tartogatna a fű között. Balázs a fa tövébe kuporodott, és figyelni kezdett.
Az egyik levél puhán Balázs ölébe hullott, és olyan óvatosan suttogott, hogy a kisfiú ösztönösen elcsendesedett. A Mesefa egy különösen lassú történetet készült elmesélni.
A rét szélén, egy kis bokor alatt élt Lili, a hernyó.
Nem volt benne semmi különös – legalábbis így gondolta. Nem volt gyors, sem feltűnő. A bőre fakózöld volt, lábai rövidek és puhák, és néha úgy érezte, mindenki más előbb ér oda, ahová ő csak vágyakozik.
A hangyák mindig siettek, a lepkék már repültek, a szöcskék hatalmasakat ugrottak.
Lili viszont csupán… cammogott.
– Talán engem nem szánt az ég semmire – gondolta néha szomorúan, miközben a fűszálakon lépegetett. – Csak megyek, és megyek, és sehol sincs cél.
De Lili nem tudta, hogy benne egy olyan csoda növekszik, amit még ő maga sem értett.
Egy nap különösen meleg volt. A rét csendes lett, minden állat árnyékba húzódott. Lili egy puha levél alá bújt, és olyan álmos lett, mint még soha.
Valami furcsa érzés járta át. Nem félelem volt, inkább… megadás. Elfogadás. Olyasmi, amit nem lehet akarni – csak megengedni.
Így hát Lili egy szál fonalat bocsátott ki magából, aztán még egyet, majd még egyet… míg lassan beburkolta magát egy apró, aranyló gubóba.
A világ körülötte csendes lett.
Idő telt el. Napok. Talán hetek. A szél elcsendesült, a rét új virágokat bontott. Minden ugyanúgy ment tovább – de a bokor alatt valami változott.
Egy reggel a gubó finoman megremegett. Először alig észrevehetően, majd határozottabban. Egy apró rés nyílt rajta, és egy gyönyörű szárny bújt elő.
A szárny nem fakó volt, nem zöld, nem tompa. Hanem szivárványos, áttetsző, ragyogó.
Aztán megjelent még egy szárny. Aztán Lili feje.
De ő már nem hernyó volt. Hanem egy pillangó. Egy olyan pillangó, amilyet még a rét sem látott soha.
Lili először csak ült a virágon. Még mindig úgy érezte, hogy ő lassú. Nem értette, mi történt.
De amikor először mozdította meg a szárnyát, valami belül is megmozdult. Egy emlék… hogy mennyit várt. Hogy mennyi türelme volt. Hogy mennyi csendet bírt ki.
És akkor felszállt. Nem magasra, nem gyorsan. De szabadon.
A hangyák megálltak. A szöcskék elnémultak. A rét elcsendesedett.
Lili repült. A saját idejében. A saját ritmusában. És mindenki tudta: ez az ő pillanata volt.
Balázs még mindig a Mesefa alatt ült. A levelek puhán zizegtek felette, mintha egy utolsó mondatot suttognának:
Van, aki gyorsan bont szárnyat. És van, aki lassan. De mindenki eljön egyszer a maga idejében. A csoda nem abban van, mikor történik – hanem hogy megtörténik.
