Balázs az asztal mellett játszott. Sorba rakta a kisautókat: piros, kék, fekete… De volt egy, amit mindig a doboz aljáról szedett elő. Egy lila sportautó. Nem csillogott olyan fényesen, mint a piros versenygép, és nem volt annyira menő, mint a fekete terepjáró. De valami mégis volt benne.
Balázs megfogta, és finoman a kezébe vette.
– Te nem kiabálsz annyira, ugye? – kérdezte halkan.
Ekkor a Mesefa megzörrent, és egy könyv hullott az ölébe. A borítón ez állt: „Lilla története”.
Volt egyszer egy lila sportautó. Nem túl régi, nem túl vad. Nem villogott. Nem bömbölt. De az ívei puhán futottak, a fényezése mély volt, mint az esti égbolt. A neve Lilla volt.
És Lilla nem akart versenyezni.
A többiek kinevették.
– Akkor mégis mit keresel itt az aszfalton? – kérdezte a piros kupé.
– Az utak a gyorsaknak valók! – szólt a zöld kabrió.
Lilla csak mosolygott, és ment tovább. Nem gyorsan. De figyelve. Minden kőre. Minden árnyékra. Minden kereszteződésre.
Egyik reggel a nagyváros határában versenyt hirdettek: „Ki ér elsőként a hegyen túli tóhoz?”
A nyeremény: egy kupabeszéd. Egy reflektorfény. Egy nagy taps.
Mindenki indult. Füst, zaj, kiabálás.
Lilla is elindult. Nem azért, hogy győzzön. Csak mert a tóra kíváncsi volt.
Az autók sorra előzték. Páran nem is vették észre. Volt, aki még visszapillantott:
– Még mindig gurulsz? Te ott se leszel estére!
Lilla viszont útközben megállt. Mikor egy kisgyerek az út szélén állt, és a lufija fennakadt egy faágon. Lilla fékezett. Megkérte a darus kocsit, aki mögötte jött, hogy segítsen leemelni.
Lilla továbbment. Aztán látott egy idős furgont, aki füstölve álldogált az emelkedő alján.
– Kell egy kis lendület? – kérdezte Lilla.
A furgon rábólintott. Lilla mögé állt, és tolta. Nem sokáig. De éppen elég volt.
Később megállt egy tópartnál is – nem A tónál, hanem csak egy kis névtelen pocsolyánál –, és nézte a tükröződő eget benne. Mélyen. Csendben.
Mire Lilla odaért a verseny céljához, már alkonyodott. A többiek már rég megjárták. Volt, aki már vissza se nézett.
De a tó tükre… csendesen várt rá.
Lilla lassan megállt a partjánál. A víz visszanézett. Egy kisfiú ott játszott, homokvárat épített.
– Megjöttél! – mondta boldogan. – Téged vártam. Nem a leggyorsabbat. A legfigyelmesebbet.
És akkor Lilla megértette: nem mindig az számít, ki ér oda előbb. Hanem ki néz közben körül.
Balázs becsukta a könyvet.
A lila sportautót letette maga elé. Végigsimított a tetején.
Nem kiáltott. Nem brummogott.
Csak ott volt. Figyelt. Csendben.
És Balázs is mosolygott.
Itt a vége – gurulj vele békébe.
