Egy meleg nyári estén Balázs a Mesefa alatt feküdt, és a csillagokat nézte. A kert csendes volt, de Balázs valami különöset érzett a levegőben.
“Mi világít a sötét tenger mélyén?” – töprengett.
A Mesefa levelei halkan zizegtek, a varázskönyv lapjai megnyíltak. A sötétkék óceán tárult fel, csillogó hullámokkal – és egy halványan ragyogó kis medúzával a közepén. Ő volt Luma.
A fényes kis semmi
Luma egy kis medúza volt. Nem volt nagy, nem volt gyors, nem volt veszélyes.
De volt benne valami különös: amikor boldog volt, vagy épp valaki kedves volt hozzá, finoman világítani kezdett – belülről. Mint egy lámpás, ami nem villog, csak békésen ragyog.
A többi tengeri állat ezt furcsának találta.
– Minek világítani a sötétben? – kérdezte a tintahal. – Én elbújok, nem ragyogok.
– Ez biztos csak véletlen! – mondta a homár. – Nem is hasznos.
Luma ezért egyre csendesebb lett. Nem akarta, hogy lássák, amikor felragyog.
De a fény, ami belülről jön, nem lehet elrejteni örökre.
A nagy áramlat
Egy nap hatalmas áramlat érkezett az óceánba. Mindenki kapkodott, sodródott, próbált megkapaszkodni. A kisebb halak szétszéledtek, a korallzátonyokat sötét homály borította.
A tenger mélye sötétebb lett, mint valaha.
A kis halrajok elvesztették egymást. Egy apró bohóchal sírt:
– Nem látok! Hol van a testvérem?
És ekkor… Luma világítani kezdett.
Nem sokat. Nem harsányan. Csak annyira, hogy a közeli halak megláthassák egymást. A bohóchal visszatalált a családjához. Egy teknős megkerülte a sziklákat. A polip újra a saját barlangjához talált.
És a tenger csendben zúgni kezdett.
– Luma… megmentettél minket.
Az állatok sorra úszkáltak köré. Luma először zavarba jött, de aztán csak ennyit mondott:
– Én csak azt tettem, amit tudok. Ragyogtam. Mert úgy érzem, ez vagyok én.
A fény, amit nem lehet eloltani
Az áramlat elvonult, de a medúza híre megmaradt. Az állatok már nem furcsának látták őt – hanem különlegesnek.
Többé senki sem kérdezte, „mi haszna van annak, hogy világítasz”.
Mert megtanulták:
néha a legtöbb, amit adhatsz, az az, hogy önmagad maradsz — és fényt viszel, ahol más csak sötétséget lát.
Balázs becsukta a könyvet, és halkan így szólt:
– Én is akarok olyan lenni, mint Luma. Nem feltűnő, nem hangos… csak olyan, aki segít világítani másoknak, ha eltévednek.
A Mesefa levelei mintha felragyogtak volna egy pillanatra.
Itt a vége, világíts véle!
